Cseri Miklós szerk.: A Nyugat-Dunántúl népi építészete - A Velemben, 1995 május 29-31-én megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Szombathely: Szabadtéri Néprajzi Múzeum: Savaria Múzeum, 1995)
HOFFMANN Tamás: Kerített udvarok
A történet délen, másrészt az Alpoktól északra és a hegyek árnyékában sem egészen ismeretlen. Ellenkezőleg! Valamelyest tekervényesebben kanyargott. Már a római villa rustica is racionálisan elrendezett épületek kombinációja volt. Valamennyi major porticus villa volt, sarokrizalittal az udvar homlokzati frontján, amelyet két oldalról a gazdasági melléképületek kereteztek. Az udvart hátulról fal szegélyezte, valamint egy árok határolta el a külvilágtól. Ezek az udvarok nagyon különbözőek voltak, aminthogy maguk a gazdaságok is 100 és 5000 ha között mérhetők meg. Ha mármost eltekintünk attól, hogy (talán főként kényelmi- és presztizs-okokból) a régészek elsősorban a látványos, tömegében nagyobb, művészileg (faragványokkal, mozaikokkal, falfestményekkel) dekorált épületegyütteseket szeretnek feltárni és publikálni, be kell vallani, hogy az ilyen villák (a későbbi kastélyok) számszerű kisebbséget jelentettek. A többség viszont közönséges gazdaság lehetett, jókora tanya, hasonlatos a tehetősebb parasztgazdaságokhoz. (Voltak persze olyanok is, ahol ipari üzemeket működtettek, ám ezek a mostani téma vizsgálatakor elhanyagolható esetek.) Az ilyen villa rustica sokszor egyszerűen holmi tehenészetnek tekinthető, ahol a gazdaságban a fő üzemág a fejősjószágok tartása, itt tehát vajat és sajtot állítanak elő, majd az árut a piacon értékesítik. A tehenészet mellett természetesen szántóföldi gabonatermesztés, néhol szőlőművelés és gyümölcskultúrák ápolása biztosította a majorban foglalkoztatottak élelmezését. Ez az üzemtípus gyakori lehetett az Alpoktól északra elterülő provinciákban, különösen városok közelében. A tehenek a mezőn és az erdőben legeltek, néhol még szénát is gyűjtöttek nekik - gondolva télre. A marhaistálló és a pajta volt az a két nagyobb építmény, amely - a major komplexusában kiegészítette a lakóházakat, az ólakat és a magtárt. Úgy telepítették az épületeket, hogy egy belső udvart zárjanak be. Ahol nem érintkezett egymással két épület, ott falat húztak és az egész udvart egy zárható kapuval látták el. A villa tehát valóságos erőd volt, ideig-óráig állta kisebb rablóbandák ostromát. A tyúktojvalok ellen pedig hatásosan védte a jószágot. A földbirtokos számára a lehetséges legjobb, a paraszt számára egyelőre szükségtelen épületmonstrum. Ami a szükségleteket illeti, a korai középkorban, sőt egy darabig a középkorban is ugyanígy maradt minden. Itáliában, Dél-Franciaországban, az Alpok völgyeiben, sőt még Burgenlandban is épültek olyan római majorok, amelyeket folyamatosan laktak, még a középkorban is gazdasági központok voltak. Aztán elpusztultak. A régészek azonban a feltárt kerámiatöredékekből és más leletekből következtethetnek a több mint egy évezredet meghaladó folytonosságra. Mindenesetre valószínű, hogy a kerített udvar hagyománya itt élt tovább, a parasztok házatáján azonban aligha! A római időkből semmilyen adat nem utal arra. hogy a parasztok utánozták volna a villatulajdonosokat. De még a Meroving-korban is csak a sötétben tapogatózunk. Az alemannok, a bajorok és a frankok már nyújtanak némi támpontot témánkkal kapcsolatban. Nekik ugyanis csak kis lakóházaik voltak, amelyekhez nem is társultak melléképületek. Nincsenek határozott nyomai annak, hogy istállókat építettek volna. Voltak azonban kisméretű magtáraik (voltaképpen gabonás kasok, akkora méretekben, mint a múlt század végén a szegényebb parasztoknak,
