Cseri Miklós szerk.: A Nyugat-Dunántúl népi építészete - A Velemben, 1995 május 29-31-én megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Szombathely: Szabadtéri Néprajzi Múzeum: Savaria Múzeum, 1995)
HOFFMANN Tamás: Kerített udvarok
kőből és téglából, Mindössze a födémeket ácsolták gerendákból, bár azoknál az épületeknél, amelyeknek az első emeletén volt a konyha, a földszint és az emelet között szilárd anyagból rakott boltív feszült. Minthogy egy idő múlva a védelmi funkciók feleslegesnek bizonyultak, megnagyobbodhattak az ablakok, erkélyeket is építhettek, s a kevésbé igényes, kisebb tömegű házakat is téglából vagy kőből rakhatták. Ez a 13-15. században délen és néhol a dél-német övezetben már elkezdődött, A kisebb házak is emeletesek lettek. Minthogy a telekméretek sehol sem növekedtek, az udvarok célszerű beépítésén kellett változtatniuk. Az utcafrontra nézett tehát a lakóház, a telek lábában volt a kocsiszín, két oldalt az istállók, amelyeknek emeletén cselédek aludtak. Nemcsak a gazdag kereskedőknél, hanem a fuvarosok és a szőlősgazdák építkezéseinél is bevált ez a modell. Ha azonban vidéken utánozták a városi házat (amire a legkorábban a 13. századi Toszkánában került sor), senki sem akarta még a tanyáját négy oldalról - belső udvart kiképezve - felépíteni, mert itt volt elegendő tér, nagy volt a telek. A kisebb parasztházakban a földszinten helyezték el az istállót, felette volt a konyha és a kamra, ha pedig L alakú alaprajzzal építették a házat, az istálló felett takarmányos pajtát képeztek ki, mígnem a másik szárnyban, a borospince felett a lakóházat építették meg. 2 A városok átépítésére, majd a vidék átalakulására az Alpoktól északra csak a 14-16. században került sor. A késés szembetűnő. Az előzmények: ÉszaknyugatEurópában a 13. századtól kezdve sok falut alapítottak. Ekkor jutott tetőpontjára a keletre telepedő parasztok mozgalma is, a feudális falu megjelent az Elbától keletre, s nemsokára Lengyelországban, a Baltikumban és a Kárpát-medencében is kézzelfogható bizonyság lett a teleksoros falu ideális rendje. A teleksor mögött húzódtak a szántók, ha pedig ezek már szűknek bizonyultak, újabb erdőket irtottak, és a szántóföldeket dűlőkre változtatva, bevezették a nyomáskényszert. Az Atlanti-Európában ennél már előbbre voltak. Alighogy kiheverték a 14. század falusi krízisét, ami a városokban járványokkal és mindenütt a klímaromlással párosult, a vidéken új lendületet vett a gazdálkodás. A nyomáskényszer helyett olyan vetésforgókat alkalmaztak, amelyek miatt fel kellett számolni az ugart. Még takarmánynövényt vagy ipari hasznosítású kultúrákat is vetettek. Kialakították az örökszántó rendszert. Az egész Atlanti-Európában (Észak-Franciaország, Anglia, Belgium, Hollandia, Rajna-Westfália stb.) a középkor végére több szántóföldet műveltek, mint a múlt század végén, természetesen egyelőre kevesebb termést takarítva be, de ez főleg a fajokon és a fajtákon múlott. A legtöbb faluban jóval több állatot is tartottak, mint korábban szokásos volt, noha a gazdálkodás súlypontja Északnyugat-Európában mindenütt áthelyeződött az állattartásról a szántóföldi növénytermesztésre. Intenzív árukapcsolatokat alakítottak ki a városokkal, a heti piacokon állati termékeket, növendékjószágot, gyümölcsöt, a kereskedők 2. Agricoltura..., 1965.; AZEVODO, 1965/66. 664-694.; HOFFMANN, 1975. 23-71.; HOFFMANN, 1979. 289-318.; HOFFMANN, 1996.; HOUSTON, 1964.; JONES, 1965. 57-92.; KÖBLER, 1977. 136-146.; PESEZ-PIPONNIER, 1972.; SMITH, 1979.
