Cseri Miklós szerk.: A Nyugat-Dunántúl népi építészete - A Velemben, 1995 május 29-31-én megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Szombathely: Szabadtéri Néprajzi Múzeum: Savaria Múzeum, 1995)
HOFFMANN Tamás: Kerített udvarok
A falvakban viszont be volt határolva az emberek mozgástere. Hát még a városokban! Úgyszólván senki sem fért el a maga telkén, mindenki a szomszédjától irigyelte azt, amilye van. Mindenkinek egyre több és nagyobb épületre volt szüksége, kivált, ha anyagi helyzete javulóban volt. Az udvarokat igyekeztek racionálisan beépíteni. Nem a városon, ellenkezőleg, a majorokban találtak utánzandó példát. Az épületeket négy oldalról húzták fel, belső udvart képeztek ki. A példát nemcsak a városlakók találták utánzásra valónak; a tehetős parasztok is. Egyébként a majorok mindig vonzották a föld népét. A majorokban alkalmazott technológia, üzemszervezet példa értékű volt számukra. Csakhogy a pórnép igényeit nem lehetett mindig kielégíteni, hiszen innovációkat csak akkor lehet bevezetni, ha a gazdaság fellendülőben van, Ilyenkor sok minden eljutott a hatékonyabban gazdálkodó vidékről a városokba is. Másrészt a városok is alakították a vidék népét, mely folyamat az ókor óta tartott. A mediterrán városokból sok mindent közvetítettek az Alpoktól északra. Ennek révén javult a provinciákban a munkakultúra. A színvonal előbb a majorokban, majd a parasztgazdaságokban is emelkedett. Ezenközben eltelt majd egy évezred. A középkorban aztán megváltozott minden. A majorok és környezetük sajátos gazdasági szervezeteket alkottak eleinte, amelyben a központ biztosította a magasabb színvonalú ipart. De az ipar mindenekelőtt a városokban zsúfolódott össze, délen és északon egyaránt. Ugyanott laktak a kereskedők is. Valamennyi városlakó helyszűkével küszködött. Mivel nem terjeszkedhettek, kénytelenek voltak emeletes házakat építeni. Műszaki ötleteiket vidékről kölcsönözték. Ugyanis a 12-13. századtól kezdve Dél-Európában, majd északabbra is, mind több nemes költözött a városokba. Évszázadokon át toronyszerű házakat építettek maguknak, vidéken-városban egyaránt, vastag falakkal, kis ablaknyílásokkal, a földszinten istállóval, az emeleten konyhával és kamrával (ahová az udvarról egy lépcsőn lehetett feljutni), és ha igényük volt még egy szintre, egy sor fűtetlen kamrával bővültek, ahova az ott lakók létrával másztak fel. Ilyen tornyokban laktak tehát a városokban is, holott a városfalak elegendő védelmet biztosítottak volna nekik is. Szomszédaikat viszont az alábbvalóknak kijáró gőggel nézték le. Holott azoknak mindig több pénzük volt, mint nekik, úgyhogy nemsokára különb emeletes házakat építettek, mint az egykori rablólovagok. Toszkánában vagy Provance-ben a 14-15. században a polgárok még a szomszéd telkeket is felvásárolták, csakhogy minél nagyobb palotát építhessenek. Ellenben mindenki ragaszkodott az emeletes épületek régi beosztásához, ahhoz a rendszerhez, ami a vidéki tornyokban jó fél évezreddel korábban alakult ki. Még most is istálló volt a földszint (néhol borospince), felette konyha, s onnan kamra nyílott. Volt, hogy az épületre még egy szintet húztak, itt alakítva ki a hálókamrákat. Attól kezdve, hogy megoldották a konyhai tűz füstjének elvezetését, a kamra helyett szobát rekesztettek el, amelyet néhol (Észak-ltáliában, az Alpokban és attól északra, nemkülönben keletre) kályhával fűtöttek. A konyha füstje sokáig az ajtón tódult a szabadba. Voltak olyan épületek is, ahol a kamrából még egy kisebb helyiségbe lehetett behúzódni, ahol is megkönnyebbedtek. Ez a vidéki tornyokban a 13. században terjedt el, és egyidejűleg divat lett a déli városokban is. Az emeletes épületeket csak kezdetben építették (főleg északon) fából, de a 12-13. század óta már mindenütt
