Cseri Miklós szerk.: A Nyugat-Dunántúl népi építészete - A Velemben, 1995 május 29-31-én megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Szombathely: Szabadtéri Néprajzi Múzeum: Savaria Múzeum, 1995)
HOFFMANN Tamás: Kerített udvarok
Másrészt a szórványtelepülések múltjával kapcsolatos birtoklástörténeti vizsgálatok arról győznek meg, hogy a szórványok településhálózata - a szabad földfoglalás ősi hagyományai miatt - a legrégibb településrend kontinensünkön is. Eleinte nemzetségi alapon gyakorolták és bonyolult elosztási rendszerek alkalmazásával elégítették ki a családok szükségleteit. Azóta, hogy a szántógazdaság bronzkori rendje elterjedt, családonként is fenntartották magukat. Sőt - cserekapcsolatok és más mechanizmusok révén - nagyobb agglomerációkat is képesek voltak élelmezni. Akár több családot tömörítő közösségek keletkeztek, amelyek erődített településeken koncentráltak, ahol a kereskedelem, az ipar és a hatalmi hierarchia csoportjai keveredtek egymással és fonódtak össze a hitélet intézményeivel. A leggyakoribb kapcsolat a patronus-kliens rendszer. Ezt a földvárak barbár hatalmasai még a tágabb környezetükben élő tanyasi parasztokkal is fenn tudták tartani. Ettől kezdve az egymásrautaltság kötelékei minden egyes prehistorikus és középkori társadalomban hálót alkottak, ez biztosította a rendszert, ez akadályozta meg, hogy szétessen az, amit az adományok, a kölcsönök és a viszontszolgáltatások esetlegessége tartott fenn. Idővel várak és városok lettek a földvárakból, csaknem egymás hegyén-hátán szorongtak mostmár a lakók, építve a „várost" a dombtetőn, hogy nőttön-nőjjön és aláfollyon - láva módjára - a mélybe. A környék, a vidék magányos tanyái sem maradtak sokáig izoláltan, a család elszaporodott, a település tanyacsoporttá bővült. Sok paraszt még így is feleslegesnek bizonyult, el kellett költöznie valamely lakatlan tájra, de ebből előnyök is származtak; a költözködő parasztok terjesztették ki az agrárcivilizációt, a kultúrtájat. Az Alpoktól délre úgyszólván napjainkig fennmaradt ez a gyakorlat, a kontinens északi részén pedig új rendszer alakult ki. A majorok, ahol a földesurak éltek, nagyobb tanyák voltak ugyan, mégis abban különböztek a parasztok szórványaitól, hogy az utóbbiakhoz nem tartoztak más tanyák, ahol a lakók a központi tanya családjának függőségében éltek. A majorokban olyan földesurak találtak otthonra, akiknek paraszti környezete, maga a tanyavilág elfogadta természetes központjának a majort. Ez volt a prehistorikus (olykor erődített) nagyobb gazdaságokkal a helyzet, s ilyenek voltak a villa rustica intézményei, továbbá a korai középkor majorjai. Az ókor óta, s kivált a középkorban szerződéssel szabályozták az úr és a paraszt viszonyát, és ha ezt nem is írták le (mert ehhez nem értettek), szóban azért megkötötték és ideig-óráig állták is az adott szót. Aztán az ezredforduló táján egyre inkább kifizetődőnek bizonyult, ha a parasztokat együtt telepítették egy major tőszomszédságába, sorban kimérték telkeiket és arra késztetik őket, hogy közösen gazdálkodjanak, A tanyák helyett elszaporodtak a falvak. Négy-öt generáció múlva - kivált a 12-13. században, amikor a népesedés egyre nagyobb nyomása érezhetővé vált -, új falvakat telepítettek, amelyeknek nem kellett szükségképpen a földesúri major köldökzsinórján kapni éltető energiáit. Erdőkbe, mocsarakba telepítették a parsztokat, hogy kivágják a fákat, elvezessék a pangó vizeket, és fizessenek minél több adót, Itt kollektív munkaszervezetben dolgoztak, ennek révén hatékonyabban, mint a tanyasiak. Ezért maradhatott együtt nemzedékeken át a falvak népe. A tanyák viszont néhány évtized után mindig kiürültek.
