Cseri Miklós szerk.: A Nyugat-Dunántúl népi építészete - A Velemben, 1995 május 29-31-én megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Szombathely: Szabadtéri Néprajzi Múzeum: Savaria Múzeum, 1995)
NAGY Zoltán: Körmend belváros kézműves házainak népi építészeti tanulságai az 1826., 1834. évi tűzkár-jegyzőkönyvek és más kiegészítő források adatai alapján
A favázas sövényfaiak egyúttal többségükben füstöskonyhás házak is voltak. A tűzvészek legkönnyebb áldozatai. Mind az 1826, mind az 1834. évi tűzeseteknél kizárólag ezek az épülettípusok égnek le a földig. Vizsgált városrészünkben sajátos tömböt alkotnak, a Malom utca keleti felétől a Posta útig találhatók, számuk a korszerűsítéssel változik. Míg e városrészben 1826-ban 26 a számuk, addig 7834ben már 14-re csökken, ezenkívül néhány ház esetében csupán az első két derekat építik át, így a falazat az épületre vonatkozóan vegyes marad. Érdekes, hogy a drágább tégla helyett több alkalommal a köztes megoldást, a „mórfalat" választják, bár ennek az uradalom nem nagyon örül, mert a mór házak konyhája éppúgy lehet füstöskonyha, mint a sövények esetén, persze itt is előfordulnak kivételek. A MÓR fal elterjedésének korai szakaszáról vajmi keveset tudunk, csak feltételezzük, hogy a 18. század második felétől, mint tűzbiztonsági szempontból lényegesen megbízhatóbb építési módot, uradalmi közvetítéssel terjesztik el a mezővárosban is. TÓTH János „így épít a vasi nép" című, 1938-ban kiadott remek tanulmányában, mely a Vasi Szemle különszámaként önálló könyvként is megjelent, csínján bánik e fogalommal. 90 Erről így ír „A ház építőanyag" című fejezetben: „Sík vidéken SÁRBÓL („MÓRHÁZ"), agyagból (vályogtéglából), ahol sok a kő, kőből, az erdős területeken pedig fából építi fel a vasi nép házát és gazdasági épületeit. Minden törekvése az, hogy LEHETŐLEG NE KERÜLJENEK PÉNZBE ÉS MÉGIS IDŐTÁLLÓAK LEGYENEK... Egymásnak segítettek és segítenek... így az építtető csupán ennivalót ad és áldomást fizet a segítőtársaknak. Csak az asztalosmunkáért, mestergerendáért, deszkáért és tetőszékért kell pénzt kiadnia. Ahol fából épülnek a falak, ott a faanyagot is ingyen szedik össze... A fedélhéjazat pedig alig kerül valamibe, hisz a zsúppfedéshez szükséges szalma megterem." Tehát TÓTH János határozottan megkülönbözteti a vályogházat a sárháztól, de azt nem írja, hogy a „SÁRHÁZ" alatt mit ért. A múlt században Körmenden egyértelmű volt a jelentése, ezért csak MÓR FALRÓL, MÓR-ról, MÓROZÁSRÓL írnak, de e megfogalmazásból sem az nem derül ki, hogy ez „tömésfal" volna-e, vagy mint DOMINKOVITS Péter tanulmányából tudjuk Győr-Moson-Sopron vármegyében, 91 pelyva nélküli sárból készült, napon szárított TÉGLA „mint írja: „Bötsy Imre koroncói közbirtokos... residentionális háza... nagyrészt KEMÉNY MATÉRIÁKBUL, KISEBB RÉSZE MÓRTÉGLÁBÓL náddal fedve állt." A mór szó etimológiájával, elterjedésével és jelentésével legutóbb TAKÁCS Lajos foglalkozott. 92 Három jelentése közül (1. 1775: „agyagos sár mint építőanyag, 2. 1784: vályogtégla, 3. 1831: szalmás sárból rakott fal"), TÓTH Jánosra hallgatva lényegében a vályogtéglát utasíthatjuk el, maradhat az időben hozzánk közel eső RAKOTT SÁRFAL, erre megint csak Körmendhez nagyon közeli katafai, nádasdi, halastói stb. falvak építési gyakorlatát feltáró NAGY Józsefre hagyatkozhatunk, aki szerint: „A falakat rakják még szalmás sárból is. Ilyenkor a ház alapját erős, vastag kiácsolt tölgyfatalp 90. TÓTH János 1938. 50. 91. DOMINKOVITS Péter 1993. 286., 293. 92. TAKÁTS Lajos 1977. 341-344.
