Cseri Miklós szerk.: A Nyugat-Dunántúl népi építészete - A Velemben, 1995 május 29-31-én megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Szombathely: Szabadtéri Néprajzi Múzeum: Savaria Múzeum, 1995)

NAGY Zoltán: Körmend belváros kézműves házainak népi építészeti tanulságai az 1826., 1834. évi tűzkár-jegyzőkönyvek és más kiegészítő források adatai alapján

tárolt 27 (!) szekér szénája mind elégett, ami egymaga megért 340 forintokat. A pajta ára is magas, 600 forint. Két házzal odébb, a 114. sz. ház tulajdonosa Horváth Ferenc szabó mester, jobbágy, aki az 1826. évi tűzvész idején 56 éves, vallására nézve katolikus. Besorolása bizonytalan, egyik iraton másod, míg a másikon első osztályúként szerepel. Katafai Mihályhoz képest 1824-ben csak fele annyit adózik (23 f 41 x). Az adótáblán közel hatvan embert maga mögé utasít, de azért húszan még előtte álnak azok közül, akik e városrészben házzal rendelkeznek. 1828-ban azon kevesek közé tartozik, akiknek 2 lova van, amellett még egy üszőt is tart. A gazdaság egy szolga és egy szolgálólány tevékenységét is igényli. A szabómester csak egyedül dolgozik, mert különben az összeírás a legény tartása miatt biztosan említené. 1816-ban is elégett, s ekkor kára elég tetemes, 1700 forint. Ennek ellenére keskeny, hat ölnyi széles, mindössze 84 négyszögöl nagyságú telkén veszélyesen gyúlékony talpas, karóvázas „fonyásból" való épületet emelt zsúp tetőre, füstös konyhára, ami 1826-ban lényegében teljesen leégett. Nyolc év múlva, mikor ismételten tűzkárt szenved, a jegyzőkönyvből láthatjuk, hogy az újépülete is, mely hét derékból állott, a konyha kivételével „mind fa talpakra vagyon", azaz nem sokat korszerűsített épületén. Míg 1826-ban csak kéményes konyhát ígért - melyet fel is épített -, addig most „elöl három derekat cserép fedélre" akar venni. Kamrája, istállója és pajtája azonban továbbra is zsúptetős, talpakra épült „fonyás" marad. A Templom utca „Napnyugati felének" délről utolsó előtti háza, mely az 1857. évi kataszteri térképen a 115. számot viseli, özvegy Horváth Jánosnéé, aki jobbágy funduson lakik, s 1828-ban egy szolgálólányt tart, e mellett egy üszője is van. Az adózók sorában egy grádiccsal magasabban áll mint névrokona, földjeinek számáról azonban mit sem tudunk. Fundusának szélessége 10 öl, ami arra enged következtetni, hogy 1826-ban „fonyásból" álló háza amiből „két derék egy kamarával együtt az utcára állt" és nem égett be, a SZENTMIHÁLYI által feltárt 17. századi, helyrajzilag ugyanitt található szoba-füstöskonyha-kamra-kapuszín megoldású épület-típussal azonos lehetett. A feltevés helyességét bizonyítja, hogy 1834-ben, amikor „hat derékból álló, mind fa talpakra épült" házának részletes becslése megtörtént, akkor a ház tetejével, mely zsúp lehetett, fonásból készült istállójával és pajtafiával együtt egészben leégett, kapuszínét is számba veszik. Az elégett nyolc szekér széna feltehetően nemcsak az összeírásban szereplő egy szem üsző etetésére szolgált, nyilván e házban lényegesen több állatot tartottak, mint amenynyit az adóíven szerepeltettek. A hármas sertésól is nagyobb gazdaságot sejtet. Az utca másik oldalán, csaknem szemben lévő Templom u. 127. sz. ház tulajdonosa Buti Ferenc magyar varga mester, jobbágy. Mivel a tűz e területet a korábbi időkben megkímélte, így az itt álló épületekről valamivel kevesebbet tudunk, mint az eddig ismertettekről. Buti Ferenc háza 1828-ban két szobából, egy konyhából és egy kamrából áll, melynek a felét 6 forintért árendába adja Faitli Ferenc vargának. 1834-ben 7 derékból épült házának első szobája és konyhája „fa talpakra" azaz fonásból vagy boronából, füstös konyhára volt építve, hogy hátulsó szobája milyen lehetett, azt nem tudjuk, de érdekes módon kamarája téglából készült, s hátul az istálló és „a többi részei az épületnek" szintén régimódiak, valószínűleg vesszőfonatos épületrészek voltak. Nem hiába ígéri, hogy „az utca