Cseri Miklós szerk.: A Nyugat-Dunántúl népi építészete - A Velemben, 1995 május 29-31-én megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Szombathely: Szabadtéri Néprajzi Múzeum: Savaria Múzeum, 1995)

ZIMÁNYI Vera: A nyugat-dunántúli és horvátországi nagybirtok és parasztsága a 16-17. században

házbelsőik berendezése messze felülmúlta a körmendi, rohonci, németújvári mezővárosok lakóhelyeinek és azok berendezésének a színvonalát. A ruszti polgárok sziléziai borkereskedőknek adhatták el nagy mennyiségű és jó minőségű boraikat - a belső fogyasztás mellett. Ez volt gazdaságuk és tárgyi felszerelésük sokrétűségének az alapja. A közeli Bécsújhelyről tömegesen szerezték be a kisebb-nagyobb luxusszámba menő textíliákat, soraikban kialakult már a divat követése. Az egyszerű munkaruhák mellett nagy részüknél megtalálható a bársonyból, selyemből, taftból, finom posztókból készített szoknya és mente, melyet prémekkel, a női ruhadarabokat csipkével és arany, ezüst paszománttal díszítettek. Láthatóan a nemesi öltözékeket igyekeztek utánozni a 17. században. Bútoraik alapjában ugyan egyszerűek voltak, de gazdagon hímzett, gyakran színes selyemfonállal kivarrott függönyökkel, ágyat takaró lepedőkkel és abroszokkal tették széppé, barátságossá szobáikat. Anyagi kultúrájuk színvonalát dicséri, hogy nemcsak hálóruhát, abroszt, hanem asztali szalvétát és zsebkendőt is használtak, ami e korszakban kezdett nyugaton is elterjedni. Ezen kívül számottevő ötvöstárgyak is szerepelnek hagyatéki leltáraikban, aranyozott szélű ezüst poharak, kelyhek, tálkák és személyes ékszerek,5 Mindezt a kitűnő piacviszonyok között folytatott bortermelés és borkereskedelem tette lehetővé. A Horvátország belsejében fekvő uradalmak a fejlett majorsági gazdálkodást folytató magyarországi uradalmakhoz álltak a legközelebb; ezeket is a jobbágytelkek erős elaprózódása és részben pusztásodása, valamint a zsellérek nagy száma jellemezte a 17. században. Az uradalmakban jobbágytelkeken élő nemesek, valamint katonáskodó libertinusok száma a Zrínyi-uradalmakban a magyarországiakénál is nagyobb. Mindezek mögött - magyarországi analógiák alapján joggal feltételezhetjük a katonáskodó szervitorok széles körét és a hajdúszabadsághoz hasonló kedvezményekkel élő parasztkatonák rétegét. A tengerparthoz közeledvén megváltozik a kép: alig találunk földesúri allodiumot és allodiális földeket, réteket, csupán allodiális szőlők szerepelnek az összeírásokban. A jobbágyokat nem földművelési, hanem szállítási kötelezettség terheli elsődlegesen. A kötelezően kirótt szőlőmunkáért bizonyos napszámbért fizetett az uradalom. A Zrínyiek birtokláncolata sokrétű, összetett gazdasági rendszert alkotott. A tengerparthoz közeli uradalmakból származott a búza, zab, köles és cirok, jórészt jobbágyi szolgáltatásokból, de egyes uradalmakban 12-20%-ban majorsági termelésből is. A Zrínyiek birtokában lévő kis tengeri kikötők (Buccari, Buccarica, Porto Re stb.) forgalmában szereplő kukorica Itáliából érkezett, a só úgyszintén. Az uradalom a környező erdős hegyvidék fakitermeléssel és famegmunkálással foglalkozó lakosságától gabona, só és részben készpénz ellenében vásárolta meg a különféle deszkákat, árboc- és hordófákat, s a sokféle, nagy mennyiségű evezőt. Igen sok fát használtak faszén készítéséhez is, amelyre a Zrínyiek vaskohóihoz volt szükség. Az uradalom a tengerhez közel fekvő birtokon előállított vas és vasáruk, valamint faeszközök, deszkák ellenében vásárolta meg, szerezte 5. ZI MÁNYI Vera 1990.; NÉMETH Erika 1994.