Cseri Miklós szerk.: A Kisalföld népi építészete - A Győrött 1993. május 24-25-én megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Győr: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Xantus János Muzeum, 1994)

FILEP Antal: Nagytáji egységesség és regionális tagolódás a Kisalföld építő kultúrájában

sekben rögzített emlékek vallottak a 17. század második feléről (utolsó harmadáról). Nemkülönben jellemző volt, hogy ezeknek az emlékeknek a sorába szervesen illeszkedtek a 19. századi épületek is - többnyire, ha 1870, 1880 előtt létesítették őket. Inspiráló élményt jelentett számunkra, amikor a századelőn megörökített fényképeken szinte változatlanul felismerhettük azokat az utcasorokat, házakat, amelyeket magunk is vizsgáltunk, amelyeken alapvető tapasztalatainkat szerezhettük, s amelyeket a történelmi átalakuiás azután néhány év alatt „felszámolt". Egyszerre érezhettük egyfelől a történelem „időtlenségét", másfelől észlelhettük a viharos átalakulás folyamatait, visszafordíthatatlanságát. Átláthattunk egy sajátos periódust, amely a késő középkortól a közelmúltunkig ívelt, és átélhettünk egy ciklust, amelyben mindaz felbomlott, ami tipikusnak volt mondható, az előbb említett viszonylag hosszú korszakban. Mindez felvetné a néprajz, a népi kultúra periodizációjának újragondolását, de ez más felé vezetne. Részben a fentiek belátása, részben más tapasztalatok, nem is kevéssé elméleti megfontolások vezettek rá arra is, hogy a korábbi hazai vagy nemzetközi szakirodalom gyakorlatával szemben a háztípus fogalmát nem valamilyen (szerkezeti és formai) jellegzetességek statikus foglalataként fogjuk fel, hanem a változó valóság folyamatos variabilitásának történelmileg meghatározott (állandó átalakulásának alávetett) kereteként szemléljük, legfeljebb egy adott idő, egy adott közösség pillanatnyi állapota kifejezőjeként véljük elemzendőnek, megragadandónak. Ha a típust, a variánst egyszerre, változásában szemléljük, a kultúrát hordozó társadalom, közösség keretei között munkáló szellemi és anyagi tényezőket érhetjük tetten. így a jelenségeket nem önmagukért vonjuk vizsgálóra, hanem azért, hogy a tárgyi világ hátterét feltárhassuk, a társadalom, a kultúra, vagy a gazdaság rejtett mechanizmusait szemléltethessük, belső világának rendjét láthatóvá tehessük, mintegy a valóság rejtett titkait, belső összefüggéseit kellene kilesnünk, amikor az általunk tapasztalt tényeket rendezzük, szerkezeti, morfológiai elemzésnek vetjük alá. A fentiek előrebocsátása után meg kell állapítanunk, hogy a Kisalföldnek, mint nagytájnak vagy történeti régiónak kutatástörténetünkben mostoha sors jutott. Kevéssé és rendszertelenül kutatták. Egyes nagy egyéniségek gyűjtései, feldolgozásai kényszerűen torzóban maradtak, vagy az utókor kutatásai nem vállalkoztak az ígéretes kezdetek folytatására. Igaz, ebben talán nem is annyira az egyéni akarat hiánya volt meghatározó, sokkal inkább a mostoha történelmi viszonyok, a tudományos megismerést korlátozó vagy éppen lehetetlenné tévő sorsfordulók okolhatók. Ne feledjük el, tudománytörténetünkben sem elhanyagolható tényezőként hatott, hogy két világégés és Európa ismételt belső átrendeződése is lezajlott, miközben a világ és a kontinens gazdasága, társadalma, életformája a gyökerekig megváltozott vagy megváltoztatására törtek. Témánknál maradva nem kell részletesebben megemlékeznem J. R. BÜNKERről, BÁTKY Zsigmondról, hiszen róluk ismételten szóltam. PÁLOS Ede méltatásába sem kellene belebocsátkoznom, hiszen korábbi értékelésemet róla KOTMAYER Tibor révén már értékes kiállítás igazolja. VARGHA László martosi, VAJ KAI Aurél rábcakapi mélyfúrásait alapvetőknek tartjuk,