Cseri Miklós szerk.: A Kisalföld népi építészete - A Győrött 1993. május 24-25-én megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Győr: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Xantus János Muzeum, 1994)

FILEP Antal: Nagytáji egységesség és regionális tagolódás a Kisalföld építő kultúrájában

NAGYTÁJI EGYSÉGESSÉG ÉS REGIONÁLIS TAGOLÓDÁS A KISALFÖLD ÉPÍTŐ KULTÚRÁJÁDAN FILEP ANTAL A kisalföldi népi építkezés, a táji lakáskultúra vizsgálata számomra kutatásaim kezdetétől - sajátos történeti aspektusú feladatot jelentett, amiben ismételten felvetődött annak a kérdése, miként lehet megragadni valamely táj (akár „csak" néprajzi értelemben felfogott táj vagy vidék) jellemző vonásait és határait. Számomra sohasem volt kétséges, hogy - ha a kortársi valóságból (vagy ha kortársi visszaemlékezésekből) is indulunk ki - a táji elhatárolódás, a táj jellemzésének minden kérdése történeti problematikaként oldható meg az etnográfia oldaláról is. A térbeliség alapvetően történeti fejleményként vált számomra megragadhatóvá. Ha mindezt elöljáróban rögtön leszögezem, ezzel nemcsak szemléleti és módszertani támpontot szeretnék nyújtani, hanem hangsúlyt is szeretnék adni annak a meggyőződésemnek, hogy mindaz, amit valamely táj néprajzi (etnográfiai, folklorisztikai vagy akár kulturális vagy szociálantropológiai) jellemzése felvet, az eleve feltételezi a rokontudományok sokoldalú együttműködését. Szűkebb témánknál maradva a régészet és a legkülönfélébb történettudományi ágazatok szerepét kellene kiemelnem. Ismételten meggyőződhettem arról is, ha a néprajzi kutatás nem él a társtudományok segítségével, nem épít információikra, lényegében a legsajátosabb, legönállóbb kompetenciájába tartozó problémákra sem adhat igazán maradandó és általánosan érvényes válaszokat. A saját megállapításaink egyetemes érvényességét is megkérdőjelezhetné, ha nem biztosítjuk, hogy a szakkutatásunk megállapításai a társtudományok számára is elfogadható alapokon szülessenek, s testvér-tudományaink számára is természetes módon értelmezhetők legyenek. A történetiség kérdését annál inkább jelentősnek kell tartanunk, mert magunk is tanúi lehettünk egy történeti léptékű életforma-változásnak, ami több évszázados, kontinuus fejlődésű jelenségeket és statikusnak tűnő állapotokat szüntetett meg. Ma már sokszor hírmondóját nem találjuk annak a világnak, amit az ötvenes évek második felében megismerhettünk, amelyről érzékelhettük, hogy a középkorban gyökerező alapvonásokat mutat. Olyan faluképet ismerhettünk meg, amelyben az épületállomány meghatározó aránya még a 18. századból való volt, de hitelesíthető, közel kortársi megfigyelé-