Cseri Miklós szerk.: A Kisalföld népi építészete - A Győrött 1993. május 24-25-én megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Győr: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Xantus János Muzeum, 1994)

KECSKÉS Péter: Kisalföldi épületcsoport a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban

17. kép. Középkemencés konyha az undi 18. kép. Szemeskályha a rábcakapi lakóház lakóházban, 1986. (DEIM Péter felvétele) első szobájában, 1986. (DEIM Péter felvétele) elkülönülve, az útszéli kegyszobor mögött kapott helyet. A győri káptalan fehér dézsmaszőlőjét préselték el azon a rögzített végorsós, kősúlyos, bálványos sajtón, amin a festett felirat 1699-re és 1832-re utal. Az első dátum a prés készítésére, a másik a megújítás idejére vonatkozik. A szőlősajtó eredetileg Káptalannyúl község szőlőhegyén állt, s az ország egyik legkorábbi, hiteles prése.

25 A kutatás és múzeumi bemutatás különleges színfoltját jelentette a falun kívüli közös kemencék témája. Három rekonstruált kemence épült fel a múzeumi utca nyugati végén (21. kép). Régészek számára is figyelemre méltó néprajzi alapgyűjtésből idézünk: „ A Szigetköz és Csallóköz népe nádból, sövényből és sárból épített mindent. Tréfásan úgy is mondták: minden sövényből volt régen, a ház, a kémény, a kút, még a tapasztott vödör is. A nagy vizek között a dombosabb részekre települtek a falvak. A szegényebbeknek kicsi hely jutott, sűrűn álltak a házak, ólak és színek. Nagy volt a tűzveszély. Sokszor nem is építettek a kis sövényházakba kemencét, hanem a falu két végére, tisztes távolban a házaktól csoportosan. Két-három nagyobb közös kemencében sütötték meg a kenyeret, kalácsot, lapított vagy kulcsos lepényt, esetleg rétest. Itt aszalták meg a szilvát, almát, vadkörtét és somot. Négy-öt asszony közösen használta a kemencét. Lehetőleg egy nap többen is sütöttek, hogy ne kelljen mindig külön befűteni. A tésztát otthon csinálták meg, aztán tragácson, jól betakarva tolták ki a falu végére, és ott sorjában bevetet25. KECSKÉS Péter 1980b. 12-13.; KECSKÉS Péter 1990. 1-3.