Cseri Miklós szerk.: Dél-Dunántúl népi építészete - A Pécsváradon 1991. május 6-8 között megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Pécs: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Janus Pannonius Múzeum, 1991)

Zentai Tünde: A lakóház fejlődése a Dél-Dunántúlon

De sajátos fejlődésre utal a zalai és somogyi füstöskonyhák nagyobb mérete is. Egyelőre csak a nyugati területekről tudunk kicsi előkamrákról. A Dunántúlidombságon korábbi a tornác, melynek alkalmazása a szilárdfalú épületeken töretlenül folytatódik. Az előtornácos talpasházak vidéke Nyugat-Baranyáig húzódik el. A Duna mentén, a Sárközt leszámítva, a tornác később terjed el. A fenti összehasonlítás tényszerűen bizonyítja, hogy a Balatontól délre fekvő területek paraszti házkultúrája nem egységes. Ha a 19. századi állapotokat statikusan szemléljük, két különböző háztípust látunk magunk előtt; az alföldi területekét, amely a nagy-alföldivel rokon, és a Dunántúli-dombságét, amely a nyugati peremvidék és a Középnyugat-Dunántúl fejlődéséhez kapcsolódik. Ha a változásokra figyelünk, az a benyomásunk, hogy ezek az eltérések az újkorban jórészt átmenetiek. Kialakulásukat a török hódítás és az egységes Magyarország visszaállításának idejében kell keresnünk. A 1617. században a Dél-Dunántúl alföldi településrendszere és házkultúrája nagyjából elpusztult, ezalatt a királyi Magyarországhoz tartozó dél- és középnyugat-dunántúli tájakon a határmenti helyzet legföljebb a színvonal megőrzését tette lehetővé. A török kiűzése és a Rákóczi szabadságharc után az elnéptelenedett területek betelepítése és újjáépítése került előtérbe. így a keleti területeken a fejlődés - ha zökkenőkkel is - a 18. században hallatlanul fölgyorsult. A házépítéseket központi tervekkel, építőiparosok szaktudásával (főként betelepült németekével) is támogatták, ennek következtében nagyobb lehetőség nyílt a ház modernizálására. Az említett nyugati területeken viszont a kétszáz éves megmerevedés nehezen engedett föl. Továbbélt a faépítkezés, a füstöskonyha és a különbejárat. A keleti területek gyorsabb haladását a központi földrajzi helyzet, a jó mezőgazdasági adottságok, dunai víziút, stb. segítette. A 18. század végére és a 19. század elejére a dunai Alföld parasztháza olyan magas fokot ért el, hogy hatni tudott a szomszédos területek lakáskultúrájára, s vívmányai a 19. század folyamán a Dél-Dunántúl legeldugottabb zugába is eljutottak. A két nagytáj fejlődésbeli különbségei mellett kistáji eltérések is megfigyelhetők, kiváltképp a 19. században. Ezek leginkább a Dunántúli-dombság és a nyugati peremvidék határán érzékelhetők. A zalai és somogyi házfejlődés lényegét tekintve egységesnek látszik, de Dél-Zala és főként Göcsej mégis bizonyos különállást képvisel, melynek révén szorosabb szálakkal kötődik Örséghez és a Vasi-Hegyháthoz. Az itteni házépítés sajátosságai közé tartozik a boronafal alkalmazása. Errefelé általában kerülőnek hívják a koszorúgerendát. A szobák kívülfűtős kályhái gyakran nagy, mázas táblákból állnak. A konyhai (füstösházból öröklődött) négyszögű, favázas kemencék szinte a mennyezetig érnek. Nagy hagyománya van a közelmúltig fönnmaradt többkamrás hajlított- és kerített háznak. A boronafalú házaknál a tornácnak valamelyest alárendeltebb szerepe van, mint a dél-dunántúli talpas-vázas építkezésben. A deszkaormok díszítése viszont gazdagabb, színesebb, és többet merít a reneszánsz stílusból. A korai néprajzi kutatások a dél- és nyugat-dunántúli ház különbségeire helyezték a hangsúlyt, ezért önálló háztípusként kezelték őket. Ma úgy látjuk, hogy mindkettő csak táji variáció a dunántúli házkultúrán belül. A Göcsejtől Baranyáig húzódó faépítkező övezet talpasháza a múlt