Cseri Miklós szerk.: Dél-Dunántúl népi építészete - A Pécsváradon 1991. május 6-8 között megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Pécs: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Janus Pannonius Múzeum, 1991)

Zentai Tünde: A lakóház fejlődése a Dél-Dunántúlon

Az épületfalak közül uralkodóvá válnak a földfalak. Két legfejlettebb fajtája közül a vertfal térhód ítása elsöprő méreteket ölt, háttérbe szorítja az előző évszázadban szép előmenetelt tanúsító vályogfalat is. Az igénytelenebb, nagymúltú technikák többsége, a többrétegű-, a csömpölyeg-, a földbevert sövény- és nádfalak végleg elsorvadnak. A talpas-vázas építkezésnek szűk határok között, Zalában, Délnyugat-Somogyban és a nyugati Dráva mentén még van talaja, sőt népművészetileg értékes formái, körtornácos, festett oromzatú változatai ekkor érlelődnek ki. A század derekát elhagyva azonban Zala kivételével már talpasházak sem épülnek. A hosszúágasos tetőváz a Kapos-Koppány közére, a tolnai Hegyhátra és a Balaton mellék egyes eldugott falvaiba szorul vissza. A század derekától tapasztalható az ollószáras szerkezet, s vele a keresztmestergerenda térvesztése is. A század folyamán a szarufa szinte az egész régióban általánossá válik. Mellette a század második felében megjelenik a székes tető. A Duna mentén az 1860-as évektől a sövényoromfalakat fölváltja a deszkaés vályogfelület. A tetőfedésben továbbra is uralkodó szerepe van a rozsszalmának, a 60-70-es évek táján azonban új technológiával kezdik készíteni. Az Alföld felől elterjed a nádazást utánzó terített és fölvert zsúp. A század végén Zalába és egyes Dráva menti falvakba is eljut Stájerország és Szlovénia felől. A Duna és a Balaton mentén jelentékeny marad a nád. A múlt század közepétől elsősorban Baranyában és a Sárközben fokozatosan előtérbe kerül a cserépfedés. A 19. századdal a füstöskonyhás házak építése befejeződik. A füstöskonyha már az 1800-as évek első felében a faépítkező területekre korlátozódik, de az 1860-as évektől - Zalában az 1880-90-es években - lassan ott is fölváltják a kéményes, földfalú házak. Néhány közülük azonban a szegényebbek hajlékaként még száz éven át, szinte napjainkig használatban marad. A füstöskonyhával a különbejáratok is elveszítik jelentőségüket. A központi bejárat mindenütt meghonosodik. A füstelvezetés majdnem mindenhol szabadkéménnyel történik. Mellette az 1880-as évektől a nyugati vidékeken megjelenik a mászókémény, a keleti, polgárosultabb vidékeken pedig a századfordulón megkezdik a hidegkonyhák lepadlásolását és a sípkémény bevezetését. A Duna mentén és a Mezőföldön vindofnis kaminrendszert építenek. A múlt században a szobákat mindvégig konyhából nyíló tüzelőszerkezettel fűtik. Ezen belül a szorosan vett Dél-Dunántúlon a kályha uralkodik, a széles dunai síkságon pedig alföldi típusú kemence. A két terület határmezsgyéjén a kályha- és nyeregkemence alakú dórit találjuk. A Sárközben a szemeskályha és az alföldi kemence vegyesen fordul elő. A század végén kezdik alkalmazni a rakott tűzhelyeket szobában, majd a konyhákban is. Ekkor már a konyhákban, a régi talpasházak nagy részét leszámítva, szögletes vályog vagy tégla sütőkemencék állnak. Az alföldi tájakon, mind a Duna mentén, mind Kelet-Ormánságban még tovább él a konyhai kinyúló kemence, a Sárköztől északra gyakori a kemence nélküli üres konyha, ott a sütés a szobába, illetve a kamrába vagy a szabadba nyúló kemencében történik. Az 1880-as évek táján a dunai Alföldön is általánossá válik a tornác. Mindezzel a feudalizmuskori parasztház fejlődése a századforduló idejére befejeződik és egységesül,