Cseri Miklós szerk.: Dél-Dunántúl népi építészete - A Pécsváradon 1991. május 6-8 között megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Pécs: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Janus Pannonius Múzeum, 1991)

Zentai Tünde: A lakóház fejlődése a Dél-Dunántúlon

s ez az állapot hozzávetőleg az 1950-es évekig a dél-dunántúli - sőt a magyar - falu jellemzője marad. A 20. századi fejlődést a szabadkémények megszüntetése, és a tartósabb építőanyagok nagyobb mérvű alkalmazása határozza meg. A növekedés ezen túl főként mennyiségi. A külső megjelenés a városi, polgári mintákat követi. A lakáshasználatot részben a reprezentációs tisztaszoba, részben az alacsony életszínvonal jellemzi. A nagyléptékű házakban is egy, legföljebb két fűtött, többnyire földes helyiségben szoronganak. A vízvezeték, s vele a fürdőszoba, majd a korszerű fűtés csak az 1970-es évektől válik számottevővé. A dél-dunántúli lakóház táji különbségei A házfejlődés nagytáji eltérései korán, az alaprajz bővülése és a tüzelőszerkezetek minőségi változása időszakában, a 15. század táján megmutatkoznak. A Dunántúl és az Alföld között a különbség kétséget kizáróan a bejáratok rendszerében nyilvánul meg. A 15-16. századi dunántúli házak helyiségei különbejáratúak, az Alföldön viszont már a központi bejárat látszik általánosnak. A házfejlődés többi vonatkozásában az összehasonlítás egyelőre féllábon áll, mert a dunántúli ház- és faluásatások száma elenyésző az alföldiekéhez képest. így, többek között, nem tudjuk megítélni a török hódoltság előttről származó dunántúli (és dél-dunántúli) kályhaszemek alkalmazásának valóságos helyzetét sem. A tudomány mai állásfoglalása szerint a kályha a dunántúli parasztházakban évszázados késéssel honosodott meg. A tisztánlátáshoz azonban még alapos anyagfeltárásra van szükség a 18. századot megelőző időkből. A történetileg tágabb értelemben vett Dél-Dunántúl a 18. század első feléig a bejáratok rendszerében meglehetősen egységes volt. A több-bejáratú ház ekkor még a Duna vonaláig terjedt, s nemcsak a Sárközben volt föllelhető, de a Tolna északkeleti részén lévő Madocsán is. Emellett azonban a levéltári forrásokból már jól mérhetők a Dunántúli-dombság és a Dunán inneni alföldi övezetek különbségei. A 18. században jelentős változások zajlanak, amelyek a 19. század végéig lényegében áthatják az egész régió parasztházának alakulását, és egy magasabb szintű, egységesebb házkultúrát eredményeznek. E folyamatban meghatározó szerepet játszik a keleti területek innovációs ereje és kisugárzása. Az integráló tendencia mellett a 18-19. századi történeti és néprajzi anyagból kirajzolódnak e két nagytáj alábbi, sok esetben középkori eredetű, eltérő vonásai, s ezen belül az egyes kistájak előrehaladása, illetve lemaradása. Az építőanyag és faltechnika különbségei a 18. század elejétől szembetűnnek. A Duna menti oldalon korábban megjelenik a vályog és a vertfal, a dombvidékeken a század végén is fából építkeznek. A század derekán a határvonalat valószínűleg a Sió alkotja. Somogyban ekkor még boronafalak is készülnek, amiről a későbbiekben már nincs tudomásunk. Csak a Duna mentén találjuk meg a nádfalakat Madocsától le egészen a Belső-Drávaszög-