Cseri Miklós szerk.: Dél-Dunántúl népi építészete - A Pécsváradon 1991. május 6-8 között megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Pécs: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Janus Pannonius Múzeum, 1991)

Zentai Tünde: A lakóház fejlődése a Dél-Dunántúlon

parasztházak aránya körülbelül duplája a vertfalúakénak, de a század végén a vertfal térhódításának gyorsasága megelőzi a vályogét. Minden bizonnyal jelentős lehetett a nagymúltú rakott sárfalak készítése is, ezt a technikát azonban a források a legritkább esetben különböztetik meg. A hosszúágasos tetőszerkezet tovább tartja magát, főként a sövényfalak vidékein, a dunai síkságon, Tolna megye legnagyobb részén és a délkeleti Balaton mentén. A szájhagyomány alapján történt rekonstrukció szerint még Zselicben is előfordult. Ennek a korszaknak azonban a terjedőben lévő, újtípusú szerkezete az ollóágas tetőváz, amely már független a földtől. Nyugatról kelet felé halad es főként az ágasfás vidékeken tud kibontakozni. Az ollószáras tetők körében - de jelenlegi tudásunk szerint szűkebb határok között alkalmazták a keresztmestergerendás födémeket (Zalában és Belső-Somogyban). A dél-somogyi és baranyai házakat a szarufás tető jellemzi, hosszanti mestergerendájú födémmel. A század legvégén jelenik meg a nagymúltú nád és rázott szalma födelek mellett a kévézett zsúp héjazat, meghonosodása áthúzódik a következő századra. Valószínűleg ekkortájt tűnik föl az elől csonkán kontyolt tetőforma és a deszkaorom. A lakóház alaprajzi bővülése folytatódik. Megvalósul a kívülfűtős szoba népivé válása. Az átlagos lakás 3-4 osztatú, többségében tornácos. Különbéjáratú helyiségei közül a második füstöskonyha. Ez az állapotrajz a 18. század derekán még általánosságban ráillik a szűkebb régióra és a nyugati peremvidékekre, részlegesen érvényes a Duna menti Alföldre is. Ugyanis ez az időszak, amikor a tágabb Dél-Dunántúl keleti és nyugati felének fejlődésbeli különbségei kezdenek kidomborodni. Keleten a szilárdfalú építkezéssel párhuzamosan meghonosodik a szabadkéményes konyha a központi bejárattal, és még ebben a században eljut Ormánság, meg Külső-Somogy keleti felébe. A Mezőföldön és a Duna mentén általánossá válnak a kályhátlan szobai kemencék dóri-, illetve alföldi változatai. Az újraépítések és a betelepítések kapcsán érezhetővé válik a kamarai tervek és az uradalmi építési irodák hatása. E tervek a központi bejáratú, szilárdfalú, szarufás, szabadkéményes házakat népszerűsítik a konyhai hasábalakú, alacsony vályog- vagy téglaboltozatú kemencével. A 19. század A 19. századi lakóház már konkrét épületek és néprajzi tanulmányok alapján is jól elemezhető. Ennek a századnak a fejlődése a legsokszínűbb, a változások jegyében zajlik. Egy részéről az előző században megindult folyamatok tetőzéshez érnek, a középkori formák lassan kihalnak. Más részről a század közepén elmélyülnek a különbségek, és szembeötlőbbé válik egyes vidékek elmaradottsága. A kibontakozó népművészet földíszíti a házak főhomlokzatait, egyes tájakon sajátos parasztstílus alakul ki. A század derekától - eltérő mértékben - a polgárosodás szerény kezdetei tapasztalhatók, amelyek a 20. századi integrálódás irányába mutatnak.