Cseri Miklós szerk.: Dél-Dunántúl népi építészete - A Pécsváradon 1991. május 6-8 között megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Pécs: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Janus Pannonius Múzeum, 1991)

Zentai Tünde: A lakóház fejlődése a Dél-Dunántúlon

rásokból kirajzolódó kép alapján következtethetünk. A 15-16. századi dél-dunántúli kályhaleletek, a legegyszerűbb kivitelűek is, a kályha Közép-Európából ismert kifejlett szerkezetéről árulkodnak. A térségben mind az álló, hengeres és szögletes, tagolt testű-, mind a fekvő kályháskemencék előfordultak. Valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha ennek alapján föltételezzük, hogy a korabeli Dunántúl e fejlett vidékén a kályha a jobbágyok házába is bekerülhetett. Elterjedtségének mértékét azonban egyelőre a házföltárások szűkössége miatt nem tudjuk megítélni. A kályha, illetve a kályhásszoba használata mellett a korszakban természetszerűleg számolnunk kell a füstöskonyha kialakulásával, melynek a funkcióját ezen a tájon a korábbi füstösház veszi át. Kályhaanyaggal a hódoltság korában is találkozunk, de a 16-17. századot általában a stagnálás, a pusztulás (a putri tömeges újjáéledése) és vele együtt az adatszegénység jellemzi. A 18.század Ebben a században kevesebb a kérdőjel. A házfejlődés tendenciái az írott forrásokból jól kitapinthatók, de az is kitetszik belőlük, hogy számos jelenség esetében nem kezdetről, hanem újrakezdésről, fölelevenítésről van szó. A század elején még tovább élnek az ideiglenes nyomorszülte primitív hajlékok. A konszolidáció lassan, Mária Terézia és II. József uralkodása (1740-90) idején valósul meg. ( A 18. századot a faszerkezetű faltechnikák teljes gazdagsága jellemzi, közülük valószínűleg a cölöpvázas sövényfal van túlsúlyban. De jelentékeny a talpas-vázas szerkezet, valamint a nyugati részeken, főleg Zalában a boronafal, aminek nyomaival ekkortájt még Somogyban is találkozunk. A század második felében azonban a szűkebben vett dél-dunántúli területeken már megkezdődik a faépítkezés hanyatlása. Ez a folyamat szoros összefüggésben van az erdők és különösen az épületfa fölértékelődésével, következésképpen a jobbágyok épületfa-ellátásának korlátozásával. A megfogyatkozó erdők védelmében 1769-ben megszületik az erdőtörvény, majd Mária Terézia 1772-ben országos érvénnyel elrendeli, hogy a jobbágyok kötelesek házfalaikat földből építeni. A földesurak ezeket a felsőbb utasításokat - melyeknek létrejöttében nem kis szerepük van - a legtöbb helyen szigorúan be is tartatják. S ennek eredményeképpen a század utolsó negyedében már érezhető a faoldalú házak csökkenése. A hatósági rendszabályok fokozottabban érintik a faigényesebb szerkezeteket, s így gátat vetnek az éppen terjedőben lévő talpas-vázas építkezés kiteljesedésének. Az egykorú épületfa kimutatásokból kitűnik, hogy a jobbágyok már olyan vidékeken sem jutnak talpgerendához, ahol hagyománya van a talpasháznak, például az Ormánságban. A földfalakat az írott források a keleti területeken (a dunai Alföldön, KeletBaranyában, Külső-Somogy keleti zónájában) már a 18. század elején jelzik. A korai tolnai és főleg baranyai adatok elsősorban a vályog elterjedéséről szólnak. Baranyában a Széchényi-féle Leirás szerint 1772. előtt a vályog