Cseri Miklós szerk.: Dél-Dunántúl népi építészete - A Pécsváradon 1991. május 6-8 között megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Pécs: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Janus Pannonius Múzeum, 1991)

Zentai Tünde: A lakóház fejlődése a Dél-Dunántúlon

Késő középkor A 14. századtól a faszerkezetes házak meglétét több írott forrás bizonyítja. Tolnában, Zalában és Baranyában a hatalmaskodásokról szóló oklevelek már a jobbágyházak elviteléről és összetöréséről számolnak be. A velük egykorú páprádi (Baranya m.) épület régészeti megfigyelése cölöpsoros fonott falról ad hírt. Ez az a faltechnika, ami a föld fölé emelkedő házak falait térségünkben leginkább jellemzi. 15-16. századi nyomai előkerültek Felsőnyéken, Dunaföldváron, Segesden, Bánokszentgyörgyön, stb. Ugyanakkor Zala megyében és Somogy északnyugati részén (Bánokszentgyörgy, Balatonmagyaród) boronafal maradványaira találtak. Hellyel-közzel fölbukkan a talpgerenda is (Bánokszentgyörgyön, Balatonszentgyörgyön, Mersén). A 16. században a terület szélein, Etén és Egervárott már készítenek vertfalat, Etén a vályog előállítását is ismerik. A tető többnyire továbbra is ágasfákra függesztett, de a nyomok gyakori hiánya lehetővé teszi a másfajta fedélszerkezet föltételezését is. Az egész Dél-Dunántúl területén rengeteg kályhaszem kerül napvilágra. A 14. századiak főleg a városokból, például Pécsről és Szászvárról származnak, de hasonlóan koraiak a somogyi Bodrog falusiak is. A 15-16. századi anyagban a rangos mérműves, alakos és mázas csempék mellett mind a négy megyében nagyobb mennyiséget képviselnek az egyszerű, mázatlan, bögreés tál alakú szemek. Ebből arra gondolhatnánk, hogy a középkor e prosperáló korszakában a fejlődésben előljáró Dél-Dunántúl

1 parasztházaiban is megjelent a kályha, s vele együtt a szoba. Sajnos szisztematikus késő középkori ásatások hiányában a dél-dunántúli lakóház bővülését nem tudjuk lépésről lépésre követni. Néhány régészeti adatközlés azonban beszámol többhelyiséges, parasztinak tekinthető lakóépületekről (Bodrogról, Balatonszentgyörgyről, Étéről). Közülük részletes ásatási dokumentációt és alaprajzot csak az etei kutatásról tettek közzé. Eszerint az egyetlen teljesen föltárt 16. századvégi épület két helyiségből állt, egy kályhás lakótérből és egy kamrából. A lakótér azonban még nem igazi szoba, mert a kályhát belülről fűtik, tehát a füsttelenítése nem megoldott. Ajtaja a szabadból nyílik. Egészében egy kamrával bővült füstösházat mutat, amelybe bekerült a kályha, de nem teljeskörű funkcióval. Ennyiben az etei ház egyszerre képviseli a korabeli lakóház nyugat- és középdunántúli fejlődési útját (a füstösház kamrával bővülését) és a kályhás szoba kialakulásának átmeneti állapotát, amely a kályhával járó egész rendszer hiányos megértéséről tanúskodik. A fejlődés hasonló stádiumát a Veszprém megyei Sarvalyon is megfigyelhettük ebben a korszakban. A késő középkor elejére kialakult füstösház, füstösház-kamra alaprajznak az Alföldről jól ismert szobával való 15-16. századi gyarapodása csak indirekt módon, a közönséges kályhaszemek nagy számából, s ezeknek a szomszéd területeken alkotott rendszeréből, de méginkább a 18. századi helyi írott for1. BELUSZKY Pál 1981. 299.; HEGEDŰS László 1979. 99.; TÍMÁR György 1981. 19.; DANKÓ Imre 1965. 169.; SZABÓ Pál Zoltán 1951. 9.; 1941. 89-93.; BABICS András 1958. 60-64.