Cseri Miklós szerk.: Dél-Dunántúl népi építészete - A Pécsváradon 1991. május 6-8 között megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Pécs: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Janus Pannonius Múzeum, 1991)

Zentai Tünde: A lakóház fejlődése a Dél-Dunántúlon

1. kép. A Dél-Dunántúl és határvidékei hetünk le a Szent Margittal kapcsolatos baranyai tanúvallomásokból is. A nyílt tűzhelyes házak közelében általában szabadtéri kemencék álltak. A legtöbb 10-13. századi földbe süllyesztett ház azonban saját kemencével készült. A kemence a bejárattal átellenben lévő sarokban foglalt helyet. Egyik változatát kőből, sárból vagy a két anyag keverékéből rakták, például Malomban, Túronyban (Baranya m.), Kerekiben és Vörsön (Somogy m.). Kerek és négyszögletes formái egymás mellett fordultak elő, néha egy településen belül is (pl. Malomban). Az épített kemencénél sokkal szélesebb körű a vájtkemence elterjedése, leletei az egész Dél-Dunántúlt behálózzák. Szabadtéri kemencéket e belső kemencés házak mellett is használtak. A korszakban a többhelyiséges felszíni ház is megjelenik. Pécsett az egyik gerendavázas épület kétosztatú, a másik hasonló szerkezetű, húsz méter hosszával és 4-5 helyiségével, egyenesen "palota", mégpedig a legkorábbi Árpád-kori kerámiával datálva. A föld feletti és szilárd vázzal rendelkező épületeknél a tetőtartó ágas nyomainak hiánya fölveti a lehetőségét valamiféle földtől független, szarufás fedélmegoldásnak is.