Cseri Miklós szerk.: Dél-Dunántúl népi építészete - A Pécsváradon 1991. május 6-8 között megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Pécs: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Janus Pannonius Múzeum, 1991)

Zentai Tünde: A lakóház fejlődése a Dél-Dunántúlon

A LAKÓHÁZ FEJLŐDÉSE A DÉL-DUNÁNTÚLON ZENTAI TÜNDE Előadásomban a parasztház dél-dunántúli történetének vázlatát kísérlem meg összefoglalni az Árpád-kortól a 20. századig. A terület és a téma nagysága miatt beszámolóm középpontjába a fejlődés fő tendenciáit és a változások tényét állítottam. Kutatásaimat az összefüggések kitapintása érdekében kiterjesztettem a dél-dunántúli megyék alföldi tájaira és határterületeire is (1. kép). A lakóház alakulásának történetét és egyes korszakainak meghatározó jellemvonásait a következőképpen látom: Árpád-kor Az Árpád-kori lakások zöme egyhelyiséges, többé-kevésbé földbe mélyített objektum lehetett. Alapterületük 3-4x4 méter körül változott. Tetőszerkezetük többnyire ágasfákra támaszkodott. A bejárat még nem rögzült, hol a rövidebb, hol a hosszabb oldalon nyílt. Ugyanebben az időszakban már megjelentek a fölmenőfalú épületek is. Konkrét példáival a Balaton partján és Pécsett találkozunk. A fonyód-bélatelepi házacskák talpgerendákkal és fonott fallal rendelkeztek. Pécsett nagyobb léptékű, gerendavázas sövényépületek részletei maradtak meg. Rajtuk kívül a föld feletti építményekről csak közvetett bizonyítékaink vannak. Létezésük mellett szólnak a göcseji Kustánszeg régészeti megfigyelései, a Kaposvár melletti ács jelentésű Taszár helynevünk, a somogyi Gan faluból származó, 1138. évi összeírás, amely megörökítette, hogy az itteni lakosok ház- és deszkafaragással szolgáltak. A lakóépítmények egy része nyílt tűzhelyes volt (Zalavárott, Zalaszabaron, Fonyód-Bélatelepen, Pécsett, Etén). Egyes házakban több átégett foltot találtak, ami arra vall, hogy a tűz helye még nem állandósult. Hasonló következtetéseket szűr-