Cseri Miklós szerk.: Dél-Dunántúl népi építészete - A Pécsváradon 1991. május 6-8 között megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Pécs: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Janus Pannonius Múzeum, 1991)

Barabás Jenő: Népi építészeti régiók a Dunántúlon

az organikus házfejiődést megtörte. Talán nem is az volt a döntő, hogy a telepesek túlnyomórészt németek voltak, hanem az, hogy egy felülről irányított koncepció alapján jöttek létre a falvak, amelyekben a helyi hagyomány csak hangsúlytalanul jutott érvényre. Az itteni vizsgálatnak új szokásszerűségeket kellett volna feltárni, amire pedig csak kevés kezdeményezés történt. Az elterjedéstérképek nem tudják egyértelműen igazolni sem a BÁTKY Zsigmond-féle „Déli-magyar vagy alsódunántúli", sem a BARABÁS Jenőféle „Drávaiházterület" hipotézisét. Ez utóbbi léte két térképpel mégis valószínűsíthető. Egyik a mennyezet nélküli konyha (238. t.), amely négy kutatóponton: Somogyudvarhely, Kálmáncs, Drávagárdony és Szilvásszentmárton - s az nyilván nemcsak négy falu - még kimutatható volt. Ugyanezen körzetben tömbszerűen, s pontosan ezekben a falukban is feltűnik a félgömb alakú kemence (243. t.). Ezek ugyan máshol is ismert archaizmusok, de a tűzfúvóval, sütőharanggal, láncon lógó, s lefelé szélesedő falú bográccsal együtt,