Cseri Miklós szerk.: Dél-Dunántúl népi építészete - A Pécsváradon 1991. május 6-8 között megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Pécs: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Janus Pannonius Múzeum, 1991)

Barabás Jenő: Népi építészeti régiók a Dunántúlon

amikről GUNDA Béla írt, valószínűsítik egy erősen mediterrán hatást mutató házterület egykori létét. A kérdést mindaddig nyitottnak kell kezelni, amíg alaposabb szlavóniai és boszniai vizsgálatok nem állnak rendelkezésre. A bizonytalanság döntően éppen a déli szomszédságból származó adatok hézagossága miatt áll fenn a mai napig. A térképek egyértelműen kijelölik, s nagyban pontosítják a középmagyar vagy alföldi ház, s különösen a szabadkémény benyomulási területét. A keleti Duna menti, síkvidéki sávban ez a térhódítás maradéktalan, míg a Dunántúl középső és délnyugati részén a füstöskonyhával párhuzamosan jelentkezik. Bizonyos adatok arra utalnak, hogy a kisalföldi szabadkémény nem ilyen kelet-nyugati expanzió eredménye, hanem az itteni királyi városokból, mezővárosokból kisugárzó képződmény. Ez a körülmény, továbbá az a tény, hogy a Kisalföld Duna jobb parti részén kizárólagosan, a bal parti részén jelentős mértékben a konyhai kemence uralkodott (244. t.) mutatja, hogy a házfejlődés a nagyalfölditől eltért, s önálló házterületnek tekinthető, amelyet délről a füstöskonyha és a hármas bejárat jól elhatárol, csupán keleti része elmosódó, feltehetően a földrajzi határral megegyező. Ezzel kapcsolatban a Duna mindkét partján további vizsgálatra van szükség. A terjedelem szabta korlátok nem engedik meg azt, hogy az izoglosszák, s az építkezés térszerkezetének további problémáira mind kitérjek. Talán az eddig említett példák nyomán is vetődnek fel új gondolatok, erősödnek vagy cáfolódnak eddigi feltételezések. Remélhetőleg sikerült igazolni azt, hogy a házterület vizsgálata során az egzaktság és pontosság tekintetében a néprajzi térképek nélkülözhetetlen alapot jelentenek.