Cseri Miklós szerk.: Dél-Dunántúl népi építészete - A Pécsváradon 1991. május 6-8 között megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Pécs: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Janus Pannonius Múzeum, 1991)

Balassa M. Iván: A magyar népi építkezés terminológiájának vizsgálata

5. kép. A tető terminusegyüttese által kirajzolt határ a Dunántúlon Sárköz egy részén és a kalocsai Sárközben használatos. A ma kisebb foltokra töredezett elterjedés nagy valószínűséggel korábban egy nagyobb, összefüggő folt lehetett a Barcs-Kalocsa-Dráva-torok háromszögben. A szarufa, szarufapár kétségtelenül legjellegzetesebb neve

30 a Dunántúlon a ragfa. Elterjedése egy nagyon jól kirajzolódó nyugati területre korlátozódik, a dombvidékről sehol sem lép ki a síkságokra. Ezen a tömbön kívül mindössze a Nagy-berek környékén nevezik így a tető ezen fontos elemét, Külső-Somogytól délre a szarufa az uralkodó, melyet Keleten a Duna vonalát csak ritkán átlépő horogfa, horgas határol. A Kisalföldön és dél felé a Bakonyalján, egészen a Tapolcai medencéig a födélfa terjedt el. Érdekes, hogy ez északra nem lépi át a Duna fő ágát, a Szigetközben még használatos, a Csallóközben azonban már nem, ott éppen úgy, mint innen keletre, délkeletre a szarufa megnevezés mutatható ki. 30. MNA 229.