Vargyas Gábor: Istenek, ősök és sámánok (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

NAGY ZOLTÁN VARGYAS GÁBOR KIÁLLÍTÁSÁNAK MEGNYITÓJÁRA Különleges helyzetben érzem magam, ritkán adódik ilyen az ember életében. A sors furcsa - nem fintora - alakulása az, hogy én írhatok gondolatokat Vargyas Gábor kiállításához. Különös történet ez számomra azért, mert Vargyas Gábor először tanárom volt, lassan húsz éve, majd a tanár-diák, sőt, talán mondhatom, hogy mester-tanítványa viszonyt szépen lassan kinőttük, és lettünk egyszerre egymás kollégái és őszinte barátai. És - nem mellékesen - ő volt az, aki annak idején életem első kiállítását megnyitotta. Én Vargyas Gábortól tanultam a szakmámat. Azt, ami ebben a kiállításban megmutatkozik. Nemcsak a kulturális antropológiát, hanem annak definitív munkamódszerérét, az úgynevezett hosszú idejű állomásozó terepmunkát is. Ez az a - ma már - klasszikus munkamódszer, amit Vargyas Gábor előtt igen kevesen végeztek Magyarországon: egy távoli, le nem írt nyelven beszélő kultúrába beilleszkedve, hosszú hónapokig, évekig együtt kell élni a helybeliekkel, hogy életüket megfigyelve, beszélgetéseinket és tapasztalatainkat grafomán módon lejegyezve olyan mélységű ismereteket szerezzünk az adott társadalomról, hogy hitelesen tudjunk beszélni róluk, magunk és olvasóink számára értelmezni tudjuk életüket. Vargyas Gábor a klasszikus terepmunkás tipikus példája, akinek elvárása, zsinórmértéke a megfelelőn végzett terepkutatás. Aki munkájában úgymond a mindannyiunkban benne lakozó kalandvágyat éli meg, aki tudóssága mellett hivatalos és hivatásos utazó. Mindig erre készült, céltudatosan és eltántoríthatatlanul. Aki már általános iskolás korában antropológus akart lenni, és ezért mindent megtett: olvasta az erről szóló irodalmat a felfedezők naplóitól kezdve a szigorú szakkönyvekig; önkéntes gyakornokként dolgozott a Néprajzi Múzeumban; tanulta a szükségesnek gondolt nyelveket. Aki, amikor lehetősége adódott rá - márpedig sokszor adódott rá lehetősége - útra is kelt, hogy kielégítse kíváncsiságát, és egyensúlyozott függőhídon, vadászott tigrisre, nejlonszatyorban a fején cipelte át a folyón a riportermagnót, vitaminéhesen ette a citromsavat termelő hangyákat. A klasszikus terepmunka mítoszának megfelelően elhivatott, elvakult, kicsit őrült. Hiszen nem őrült ember nem cipel haza magával a repülőn sámánkardot, hatalmas rizssörös edényeket ahelyett, hogy - mint a vámosok magyarázták neki - más, hasznosabb, a család számára jövedelmezőbb dolgot szállítana. De ha csak egy kicsivel lenne kevésbé megszállott, akkor most nem csodálhatnánk meg azt a jelentéktelennek tűnő elemekből összerakott, törékenységében mégis monumentális sámánoltárt, ami a kiállítás végén látható. De ne keverjük össze az antropológus munkáját a felfedezőével, a kalandoréval. Nem könnyed utazgatás ez, hanem folyamatos erőfeszítés és munka. Elsősorban nem az elemekkel és a fizikai teherbíró képességgel folytatott küzdelemre gondolok, nem is a tulajdonképpen munkaeszközként szükséges gyötrő magányról, nem arról az értetlenségről, ami ottlétünket kíséri otthon is és ott is, hanem a sokszor csigalassúsággal hömpölygő terepmunka sűrű pillanatairól. Amikor egy rítus alatt egyszerre kellene a bivalyáldozatot és a házban folyó eseményeket követni; amikor egyszerre kellene fényképezni, magnófelvételt készíteni és jegyzetelni, mindezt úgy, hogy lehetőleg minél kevésbé zavarjuk a helybelieket; amikor egyszerre kell segíteni házigazdáinknak és a saját munkánkat is végezni; amikor állandóan ingünk felső zsebében lapul a jegyzettömb. És nem is mindig az a legnehezebb, hogy folyamatosan szelektáljunk, akár a helybeliek segítségével próbáljunk megfelelni magunk elvárásainak, hanem az, hogy észrevegyük ezeket a pillanatokat, hogy mindig kellően éberek és nyitottak legyünk az élet eseményeire. Ebben a kiállításban erről is sokat láthatnak. Betolakodik a fényképbe a mikrofon, hiszen nem lehet elmulasztani az ott és akkor elhangzó mondatokat egy művészibb fotóért; feltűnik rajta az útitárs, a kutató mellé rendelt segítő, felügyelő, aki szintén jegyzetfüzetébe körmöl. De azért minden ezeken a képeken sincs rajta. Kivéve a plakáton levő fényképet. Nincs rajta maga a kutató, az antropológus, aki úgy gondolta, személye jelentéktelen, csak a kutatás eredménye a fontos. Képeiből csak kiolvasható folyamatos jelenléte. Csak sejthetőek szimpátiái és unszimpátiái, fáradtsága, jókedve. Ő maga kívül maradt tehát a képeken, személyisége mégis átsüt rajta. Az, hogy Vargyas Gábor igazi tanár. Olyan ember, aki szeret és tud elmondani másoknak olyan dolgokat, amit azok nem tudnak. Bemutat. Magyaráz. Segít értelmezni. Aprólékos, rendszerszerető, összefüggéseket feltáró. Ezt a kiállítást sem nagyon lehet másként értelmezni, mint tudományos tanulmányként. Csak nem mondatokban írta meg, mint általában, nem mozgóképpel fogalmazta meg, mint dokumentumfilmjében, hanem állóképek sorozatában. Képei nem önmagukban léteznek - bár így is érvényesek lehetnének - hanem sorozatok részeként. Képes tankönyvként mutatja be a brúk életének azt a szegmensét, ami őt vitathatatlanul a legjobban érdekli, a vallásukat. A témát felvezető képek után három nagy tematikus egységet dolgozott 6