Vargyas Gábor: Istenek, ősök és sámánok (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

ki, amelyek lefedik a brúk vallási életének három nagy területét: az élelemtermelésük legfontosabb ágához, a rizstermesztéshez kapcsolódó agrárrítusokat, az egészség biztosításához kapcsolódó sámánizmusukat, illetve a temetkezési rítusokhoz kapcsolódó őskultuszukat. Az egyes képek felsorakoztatják a rítusok legfontosabb momentumait, szigorú logikai rendben, lépésről lépésre, mozzanatról mozzanatra halad, így állnak össze fotói monografikus igényű, elemező tudományos szöveggé, tanulmánnyá. Nyilvánvalóan sokakban felvetődik majd a kérdés, hogy miért szól egy kiállítás a brúkról. Miért fontos ma Magyarországon egy olyan nép, aki Vietnam középső területén, a hegyvidéken él olyan életet, ami a miénktől gyökeresen eltér. Amikor én beszélek bármilyen műfajban az általam kutatott népről, a hantikról, akkor ez a kérdés nem merül fel. Szinte mindenki tudja, hogy legközelebbi nyelvrokonaink, biztosan innen az érdeklődés. De magyarázatként fel sem merül az, ami Vargyas Gábor kiállítása kapcsán teljesen egyértelmű: minden nép önmagában, magáért érdekes, nemcsak azért, ami velünk összeköti őket. Nyugodtan átfogalmazhatjuk az előbb feltett kérdést úgy, hogy miért ne szólhatna róluk a kiállítás? Hiszen minden kultúrán keresztül - lényegéből fakadó egyedisége mellett is - hozzá lehet szólni a legáltalánosabb emberi kérdésekhez, így minden egyes kultúra tanulmányozása az úgynevezett általános emberiről alkotott tudásunkat gyarapítja. Ahogy Bronislav Malinowski, a klasszikus antropológia kulcsalakja - akit együtt tisztelek Vargyas Gáborral - megfogalmazta ma már klasszikus soraiban: „Van (...) egy még mélyebb és fontosabb szempont, mint az emberi életformák változatosságának kóstolgatása, és ez a megszerzett ismeretek bölcsességgé való átalakításának vágya. Bár megadathat nekünk, hogy egy pillanatra behatoljunk egy bennszülött lelkébe; szemein át szemléljük a külvilágot, és annak érezzük magunkat, aminek ő érzi magát - mégis, végső célunk saját világképünk gazdagítása és mélyítése, saját természetünk megértése és finomítása, intellektuálisan és művészileg egyaránt". Vargyas Gábor mindig ilyen módon állt hozzá a brúk kultúrájához. Nem egyszerűen felmutatta azt, hanem mindig hozzákapcsolta általános emberi problémákhoz, amik számunkra tudományos diskurzusokként jelentkeznek. Ha hajdani egyetemi kurzusait vagy tanulmányait végiggondolom, sorjáznak az ilyen kérdések: a jóslás kapcsán a sikertelen jóslások és a hit fennmaradásának dialektikája; yiang Su, a falu és a vidék védőszelleme kapcsán az emberi társadalom építőelvei, a leszármazás és a lokalitás, illetve az ősiség szerepe; a rizstermesztés kapcsán az, hogy mennyire helyes környezetrombolónak tartani az égetéses-irtásos technológiát; hogy minden munkafázist rítusok és mágikus cselekedetek kísérnek, rituális technológiává összeállva, ami alapvetően meghatározza a technológiaváltás lehetőségeit és lefolyását, azt, ahogyan a rizs yiang Abon isten megtestesüléséből vallási jelentőségét vesztett egyszerű „táplálékká" válik. Ha végignézzük a képeket, amit jómagam már sokszor megtettem, kiolvashatunk belőle olyan történeteket is, amik nem biztos, hogy első ránézésre feltűnnek. A képek első pillantásra idilli világot jelenítenek meg. Békés, hétköznapi élet, ami mögött csak akkor vesszük észre a nem olyan rég még dúló vietnami háború drámáját, ha felfigyelünk az ifjú házaspár fotójára, akik épp mosolyogva az irtásföldre mennek, és a férj hányavetin, lazán vállára veti Kalasnyikovját. Archaikusnak, elzártnak is tűnhet ez a világ, de elég felismerni a temetési rítuson táncoló férfi csíkos ingjében Maradona mezét ahhoz, hogy tudjuk, természetesen ők sem maradnak kívül a világ sodrásán. Embertől érintetlen tájnak láthatjuk ezt az őserdőt, hacsak az egymást követő képek hatására fel nem fedezzük benne a földjét művelő ember által alakított kultúrtájat a nemrég elhagyott, éppen vissza-erdősülő irtásföldben vagy az aranylóan sárgálló rizsültetvényben. És bár alapvetően fotótanulmánynak gondolom Vargyas Gábor kiállítását, de nem lehet nem észrevenni a képeken az ember életének mindennapos regényét. A szertartás során megivott alkoholtól bávatagon mosolygó férfi arcát, a sokat látott öregasszony felsőbbséges mosolyát, a két gyermekét ölében tartó asszony kihívó pajkosságát, a tüzes kardot szájába venni készülő sámán arcának pattanásig feszült figyelmét, a beteget a sámánhoz kísérő rokonok aggodalmát, a sámánszertartást végigasszisztáló falusi párttitkár őszinte lelkesedését. A tanító és magyarázó képsorokon keresztül, a tanulmányok tudományos igazságtartalmán túl újra és újra emberi drámák tárulnak fel, amelyek nem csökkentik, hanem éppen legitimálják a benne levő tudományos tartalmat: szűk életvilágok és világpolitikai rendszerek; emberek, és - ahogy a kiállítás címe is mondja - „istenek, ősök és sámánok". Sorsok. Amik csak a kamera, illetve a mögötte figyelő ember együttérzése, humanizmusa, őszintesége révén mutatkozhatnak meg. Hogy újfent Malinowskit idézzem: „Az Ember Tudománya, legtisztább és legelmélyültebb formájában, mások gondolkodásának megértése révén elvezethet bennünket a tudáshoz, a türelemhez és a nagylelkűséghez. Az etnológia tudománya - amelyet oly gyakran tévesztenek össze lelkes tisztelői az üres kuriózumhajszolással, vademberek és fantasztikus „barbár szokások és durva babonák" között való kalandozással - a tudományos kutatás egyik legmélyebben filozófiai, világosságot gyújtó és felemelő ágává válhat." 7