Sári Zsolt (szerk.): Jávor Piroska és Asszonyi Tamás kiállítása (Szentendre, 2011)

AZ IDO FELFUGGESZTESE • JÁVOR PIROSKA ES ASSZONYI TAMAS KIALLITASA ELE Mert az ember úgy építi a házát, ahogy önmagát, életét, vagy ideálját (pl. vallási ideálját) felfogja."

1 Nicolai Hartmann A nagy narratívák kora lejárt. Ezt mondjuk unos-untalan, de gyakran úgy, hogy nem mondjuk meg, melyek azok a nagy történetek, amiket már nem lehet tovább mesélni. Még mindig vannak azért olyanok, amiket lehet, sőt muszáj tovább mesélni. Ezek a mítoszok, melyek olyan példa értékű történetek, melyek valamilyen, az ősidőkre visszanyúló eseményre utalnak, de egyben megszabják a jelenkori ember magatartását is. Az egyetemes történelem, mint nagy mese, és a hozzá szorosan kapcsolódó művészettörténet, mint egy másik nagy mese biztos, hogy nem mesélhető már tovább. A történelem mitikus felfogása, a historicizmus teremtette meg az alapot új ideák létrehozására. Ekkor születtek a történelem tanulmányozásában gyökerező átfogó tárgyalások, melyek az eredet vizsgálatát célozták meg, hogy közelebb kerüljenek a művészet korok feletti lényegéhez, hogy megfejthessék a fejlődés irányát.

2 Mert az egyetemes, vagy világtörténelem és így a művészettörténet is, attól egyetemes - mondja Marquard német filozófus -, hogy ezek egyetlen történetté, a haladás és beteljesülés történetévé formálják a történeteket, kihagyva belőle mindazt, ami ebbe az egyenes vonalú, üdvözítő forradalmi emancipációtörténetbe nem fér bele, vagy ha mégis, akkor csak úgy, hogy ha a benne maradó rosszat „jóra magyarázza".

3 A művészettörténet is ezt teszi, s többek között ezért állítja Hans Belting művészettörténész kategorikusan, hogy a művészettörténetnek vége. Mondhatják, mert már a 20. század elején, az I. világháborúval - ahogy Ady Endre mondja - „minden egész eltörött". Innen kezdve nincsen egységes korszellem, mely az élet minden területén, a tudományban, a művészetben vagy akár a köznapi életben iránytűként működne. A nagy hármas, a tudományok, a művészetek, s az ezeket egy folyamatba összerendező történelem egysége felbomlott. A szövetségből kilépett a tudomány, s korunkban az első helyet követelte ki magának. A modern kort Marquard úgy írja le, mint amiben az emberek a tudományos, technikai, információs környezetüket „laboratóriumképes" objektumokká teszik és „tervezhető cselekvésekké" változtatják. Ez viszont csak úgy történhet, ha a nyelvi, vallási, kulturális, családi tradícióikat szándékosan semlegesítik. Egyetlen szabadságunk már csak abban rejlik, hogy amit nem tudunk megváltoztatni, azt legalább elmeséljük, mondja Marquard. Mítoszainkat, történeteinket ezért, mint „homo compensatorok" folyamatosan mesélni kell. Modern korunk ugyanis mindent megtesz azért, hogy mítosztalanítsa világunkat. A mítoszt folyton maga mögött kívánja hagyni, de az makacsul a nyomunkban van. Mítosztalanít, mert csak azt fogadja el, ami matematikailag képletekben leírható. Mint látni fogjuk, nem tudja a mítoszt kibeszélni világunkból - mert a mítoszok archetípusos elemei ősidők óta bennünk élnek -, de mindent megtesz azért, hogy „élet-világunkból" (ahogy a világban való létünket Marquard egy szóban összefoglalja) olyan messzeségbe űzze, ahol azok már „hatástalanok". Jávor Piroska és Asszonyi Tamás „homo compensatorok", akiknek a művészetéből még szintén nem sikerült kibeszélni a mítoszokat. „Homo compensatorok", akik tudják és érzik, hogy végességünk miatt szűkében vagyunk az abszolútságnak. Tudják, hogy mi emberek „hiánylények" vagyunk, akik a fizikai tökéletlenségünket kultúrával, a varázstalanított modern világot az esztétikai gondolkodás felvirágoztatásával akarjuk kompenzálni. Jávor Piroska és Asszonyi Tamás műveikkel segítenek nekünk a végességünkkel kapcsolatos igazság elviselésben. Marquard szerint ugyanis a mítoszok nem „előfokai vagy protézisei az igazságnak; a mitikus technika - a történetek elbeszélése - valami egészen más, jelesül annak a művészete, hogy (nem a történetesen hiányzó, hanem) a már föllelt igazságot élet-képességeink hatókörébe vonjuk."

4 Az igazságnak a tudással van dolga, a történeteknek azzal, hogy kibírjuk az igazságot. A tudás az igazsághoz és a tévedéshez kapcsolódik, a történetek a boldogsághoz és a balsorshoz kapcsolódnak. A mítoszoknak, a történeteknek nem az igazsággal kapcsolatban van feladata, hanem a szerepe az igazsággal kapcsolatos modus vivendi. A kiállító művészek a legősibb mítoszt, az emberré válás kezdetét, a ház létrehozását elevenítik föl nekünk síkban és térben. André Leroi-Gourhan mondja: „Az emberi tevékenység par exellence kevésbé a szerszámok létrehozása, mint az idő és a tér domesztikálása. Vagyis egy emberi idő és egy emberi tér létrehozása... A szó szorosan vett értelmében egy domesztikáció, mert a házzal, a házból kiindulva egy uralható tér és egy uralható idő megalkotásához vezetett." Amit