Sári Zsolt (szerk.): Jávor Piroska és Asszonyi Tamás kiállítása (Szentendre, 2011)
a tudós tud, azt a mővész megérzi. Jávor Piroska festi, Asszonyi Tamás térben formázza szinte rögeszmésen „a házat", mert újabb és újabb alkotásukkal egyre közelebb kívánnak kerülni a titokhoz. A „házak" létrehozásával felfüggesztik maguk körül a konkrét teret és időt, és ösztönösen visszahelyezik magukat a kezdeti időkbe, a teremtés idejébe. A „ház" megalkotásával kijelölik az axis mundit, a világ tengelyét, a viszonyítási pontot, a közepet, amit Sedlmayr szerint elveszettünk. Az újra és újra fogalmazással, egy rítust hajtanak végre, és ezzel ösztönösen a teremtés mítoszát ismétlik meg. Ettől a ponttól kezdve elválnak útjaik és mindketten saját mítoszukat építik tovább. Jávor Piroska a labirintusok festésével kíván még közelebb jutni a végső igazsághoz. A labirintusnak mindig van egy középpontja, ahová különböző módon megkonstruált utakon lehet eljutni. A „középpont" mindig egy erőteret jelent, s feszültséget hordoz. A labirintus középpontja, éppúgy, mint egy szakrális épület által meghatározott axis mundi, a „középpont" alkalomszerű másolata, másolata annak a helynek, ahol a „mysterium tremendum" lakozik. Minden rítus hangsúlyozza a középpont elérésének fontosságát, de egyben az elérés nehézségeit is. A „középpontban" vagy egy isten mivoltú valami, egy kimondhatatlan titok vagy maga az Isten található, de éppúgy találkozhatunk egy szörnyeteggel, egy Minótaurosszal. Ha Jávor Piroska nem fest már több labirintus képet, akkor az azt jelenti, hogy elérkezett a középponthoz, s hogy mit talált ott, az nyilván már nem tartozik a szemlélőre, az már a kimondhatatlan, a megjeleníthetetlen. De lehet, hogy még kell egy kis idő erre, hát akkor az időt foglyul kell ejteni, palackokba zárásával meg kell állítani. Bennünket csak arra figyelmeztet, hogy a labirintust, mely az életutat is jelképezheti, mindenkinek úgy kell végigjárni, hogy életének „középpontját" folyamatosan keresse. Hogy ehhez legyen elegendő idő. Asszonyi Tamás az álmok segítségével próbál az igazsághoz, a „végső valósághoz" közelebb jutni. Álmaival a teremtés mítoszát közelíti. „Állataival" a teremtés negyedik és ötödik napját idézi föl, amikor Isten megteremtette az állatokat. „Sosem volt állatokat" mutat meg nekünk. De ő kellett, hogy „lássa" őket, mert különben nem tudná megmutatni nekünk. Nekünk csak a másolatot mutatja, az igazi platóni ideát, az eredetit, elrejti előlünk, mert az csak az övé. Én úgy gondolom, hogy ezek az állatok ilyenek lehettek az „ősidőben", geometrikus elemekből mérnökien konstruáltak, egy-két „eltévedt" végtaggal, megbontva a rendet, ezzel is a rendet erősítve. A nagy és maradandó művekkel az alkotók nem üzennek nekünk, pusztán gondolatokat ébresztenek bennünk. Erényük és jellemzőjük éppen a sokféle módon való értelmezhetőség. Ezeket az alkotásokat én értelmezem így. Ezt mindenki máshogy is megteheti. Nagy művek. Értelmezzék őket és szőjjék tovább a mesét, mert mesélni kell ahhoz, hogy identitásunk megmaradjon. Mert ha a mese megszakad, beáll a csönd, a semmi csöndje. Jávor Piroska és Asszonyi Tamás művészetükkel tovább lendítik a fáradni látszó mesét, segítenek végesség tudatunkat esztétikai élménnyel kompenzálni. Puhl Antal DIA, Ybl-díjas építész 1 Nicolai Hartmann: Esztétika, Budapest, Magvető Kiadó, 1977 2 Lásd: Szalai András: Az építészeti kritikáról in: Építés - Építészettudomány, 2001 3 Lásd: Odo Marquard: Az egyetemes történelem és más mesék, in: Odo Marquard: Az egyetemes történelem és más mesék, Budapest, Atlantisz, 2001 4 Odo Marquard: A politeizmus dicsérete, in: Odo Marquard: Az egyetemes történelem és más mesék, Budapest, Atlantisz, 2001 3
