Bereczki Ibolya - Sári Zsolt: Ház és Ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 28-29. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2017)
ARANYOS SÁNDOR: Gyűjteményi politika és gyűjteménymenedzsment a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban
meghatározásai alkotják a szakmai munka súlypontját. Ha a reagálási időintervallumot kitágítjuk, és egy élő organizmusként működtetjük intézményünket, akkor új távlatok nyílhatnak a közgyűjtemény társadalmi pozicionálásában, nyithatunk a forprofit szféra irányába, de ami a legfontosabb, megmutathatjuk azokat a sajátosságokat, amiket egy múzeum adhat a modern ember számára.14 Az új feladatokhoz új módszertan dukál, ami átalakítja természetszerűleg a gyűjteményezési elveket is. Az első és legfontosabb módosításra okot adó teendőnk a kulturális alapellátás támogatása. A fenntartható fejlődés, a hátrányos helyzetű települések, családok, gyermekek felzárkóztatása, a fogyatékkal élő embertársaink fogadása, a kompetencia fejlesztő programok, az informális oktatási formák múzeumi bevezetése olyan kulcsfogalmak, amikre figyelnünk kell. Hiszen a cél, hogy intézményeink olyan műveltségi kompetencia fejlesztés lehetőségét biztosítsák, amelyek ahhoz szükségesek, hogy társadalmunk modernizációja, reprodukciója és az egyének személyi fejlődése megtörténjen. Ennek érdekében a korábbi műtárgyközpontú tárgygyarapítás mellett, sok esetben a demonstrációs tárgyak beszerzésére kell helyezni a hangsúlyt. Ki kell alakítani az intézmény gyűjteményei között egy olyan egységet, amely darabajai a különböző célcsoportok igényeihez mérten folyamatosan rendelkezésre állnak, azok kézbe foghatóak, használhatóak. A kulturális javak ezen csoportja más kategóriát alkot, mint a műtárgymásolatok, hiszen használatukkal teljesen a valódi tárgy érzetét kelthetjük a másolattal szemben. Míg az állandó tárlatainkban nem szabad hozzányúlni a tárgyakhoz, addig egy következő helyszínen minden kipróbálható. Az Ismeretátadási Osztály kollégáinak tapasztalatai pontosan megmutatják, mennyire fontos tényező ez a gyűjteményi egység az értékközvetítés és a szemléletformálás területén. A dániai Den Gamle By szabadtéri múzeumnak az 1972-es évet bemutató kiállításában nincsenek műtárgyak. Minden darabot demonstrációs tárgyként vettek nyilvántartásba. Sőt, egy merész kísérletre szánták el magukat, hiszen a hippi lakóközösség életmódját szemléltető lakásba újra beköltöztettek négy húszas évei elején járó fiatalt. A kurátoroknak az volt a kérésük, hogy helyezkedjenek bele az időszakba és a kiállításban reprezentált életmódba. Benti életüket végig dokumentálták, az eredményeket archiválták, illetve újra és újra frissítik a berendezéseket. Ha a modern emberekhez akarunk „szólni”, akkor olyan programelemeket, tárlatokat kell létrehoznunk, amelyek érdekesek lehetnek az Y, Z és az a generáció számára. A három nemzedék egységes tulajdonsága, hogy olyan korszakban nőttek fel és élnek, amelynek közvetlen velejárója a hihetetlen technikai fejlődés. A gif- ek, postok, tegek stb. adta kommunikációs eszközök révén rövid szövegekből tájékozódnak, hajlamosak a felületességre, a nagyfokú szabadszelleműség jellemző rájuk. A hagyományos tudás 21. századi adaptálása lehet a kulcsmomentum megnyerésük érdekében. Hiszen egy újragondolt matyó mintás Converse cipő vagy a hagyományos kiállítás helyett egy animációs film jobban lekötheti őket, mint a típus szerint szétválogatott kerámia edények. Mai táplálékszerzési és fogyasztási szokásainkat vizsgálva észrevehetjük, hogy sokan kezdenek visszatérni az önellátáshoz, a közösségi kertgondozáshoz. Egyre több ember törekszik arra, hogy azt fogyassza, amit önmaga termel meg. A közösségi kertgondozás - a szentendrei Szabadtéri Néprajz Múzeumban több éve zajlik ilyen jellegű tevékenység - elengedhetetlen feltétele a hagyományos kertművelési gyakorlat megismerése és a közösségi kohézió. A hagyomány és a modern kor útjai ekképpen is összekapcsolódnak. Nem szabad elengedni magunk mellett napjaink tárgyait, trendjeit, szellemiségét. A modern kor dokumentálása, bemutatása, az igényekre alapozott hagyományos tudás átültetése növelheti az emocionális kötődést a gyűjtemények, illetve a látogatók között.15 De legalább ennyire fontos a digitalizálás kérdése, hiszen a technikai eszközök kiállításba építése csak digitális tartalmak előállításával valósítható meg. A Skanzen ezirányú tevékenységének alapvetése átvezeti a következő célkitűzést, hiszen úgy gondolom, minden analóg anyagból létrehozott digitális tartalomnak ismernünk kell a társadalmi felhasználását. A múzeumok társadalmi szerepvállalása szorosan kapcsolódik a kulturális alapellátás problematikájához. Ezt, azt hiszem, kiválóan szemlélteti a Skanzen demenciában szenvedő emberekkel foglalkozó programja, illetve a korábban említett dán intézmény hajléktalanok foglalkoztatását kezdeményező törekvése. A 2014-es időmetszetet szemléltető állandó kiállításukban ugyanis egy hajléktalan ember mindennapjait szeretnék szemléltetni. Ennek történeti, antropológiai alapkutatásához egy hajléktalant alkalmaznak, akinek munkát biztosítanak a múzeumon belül, cserébe pedig ő beengedi a kutatókat életének minden szegmensébe. Az egyik oldalról munkát biztosítanak egy embertársuk számára, a másik oldalról pedig antropológiai kutatást folytatnak, egy jelenkori társadalmi problémáról, amely eredmények segíthetnek a feldolgozásban, a megoldásban. A demenciában szenvedő betegek múzeumi fogadásának gyűjteményezést érintő kérdései a rugalmasság14 Vö. ÉBLI Gábor 2009. 48-57. 15 ARANYOS Sándor-SÁRI Zsolt 2012. 57-67. 136
