Bereczki Ibolya - Sári Zsolt: Ház és Ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 28-29. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2017)
CSONKA-TAKÁCS ESZTER: Szellemi kulturális örökségek a Skanzen hálózatában
Csonka-Takács Eszter SZELLEMI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG KÖZÖSSÉGEK A SKANZEN HÁLÓZATÁBAN Ahogy a kötet ünnepeltje szokta kérni tőlem: szellemi kulturális örökségről szóló írásomat igyekszem nem azzal kezdeni, hogy 2003-ban életre hívták azt az UNESCO egyezményt, amelynek célja a közösségek, csoportok és egyének által létrehozott és gyakorolt, identitásuk részét képező generációról generációra átadott tudás, készség, kifejezési formák megőrzése, valamint az ezzel kapcsolatos védelmi intézkedések kidolgozása és végrehajtása helyi, nemzeti és nemzetközi szinten.' E kulturális örökség szegmensről mégis nehéz úgy beszélni, hogy röviden nem tisztázzuk a fogalom kialakulásának történetét, előzményeit. A szellemi kulturális örökség kifejezés (angolul intangible cultural heritage, franciául patrimoine cultural immaterial) az egyezmény létrejöttével kapja végleges formáját,2 melynek magyar megfelelője nem tükörfordítása az eredeti jelentéseknek, ezért folyamatos körülírásra, magyarázatra szorul a hazai közvéleményben, de gyakran a szakmai fórumokon is. A szó szerint ’érinthetetlen’, ’nem materiális’, ’megfoghatatlan’ jelentésű kifejezések magyarul nem fejezik ki a fő jelentéstartalmat, a szellemi szó használata pedig itt sem a szellemi tulajdonjogra, sem a köznyelvben sokkal tágabban értett szellemi örökségünkre (értsd nemzeti örökség) nem érvényes. A szellemi kulturális örökségnek nevezett jelenségek, gyakorlatok vagy a magyar nyelvhasználatban ez alatt értendő hagyományok lényege a közösségben való létezésük, amelynek alapja a közösség tagjaként szerzett tudás, a kulturális gyakorlat élő jellege. A közösség szerepe azonban nemcsak az örökség „létrehozása”, éltetése, továbbadása, hanem a fenntartás „felügyelete” is. A közösségi kontroll időről időre kiszűri a számára el nem fogadható gyakorlatot, egyedi kísérletezést, újításokat. A közösség irányítja a résztvevők (ha szabályozott) körét, az átadás mikéntjét, a gyakorlat szabályait, az interpretáció mikéntjét. A szellemi kulturális örökség tehát folyamat, a saját kultúra megélésének, elismerésének, birtokba vételének gyakorlata időről időre. A legközvetlenebb kapcsolat az egyén/közösség és az örökség-jelenség között: a közösség és annak tagjai maguk az örökség hordozói (bearers). Az UNESCO 2003-as egyezménye éppen ezért az egyik legnehezebben körülhatárolható tematika (összeségében harminc évbe telt, mire az első gondolattól kezdve megszületett a nemzetközi dokumentum végső szövege), a legtöbb megvalósítási kérdést felvető, számos vitát generáló ajánlás, miközben a legnépszerűbbnek tekinthető, ha az egyezményhez csatlakozott államok és a I. kép. Pünkösdi Örökség Fesztivál a Skanzenban 2016-ban. Sárközi táncosok vonulása. (FARKAS-MOHI Balázs felvétele) 1 Convention for the Safeguarding of the Intangible Cultural Heritage http://www.unesco.org/culture/ich/en/convention 2 Az egyezmény előkészítése során született különböző dokumentumok elnevezéseiben és megszövegezéseiben nyomon követhető a csiszo- lódás és a változás folyamata: Ajánlások a hagyományos kultúra és a folklór védelmére 1989., Irányelvek az „élő emberi értékek" rendszerének alapításához 1996., Cselekvési terv a szellemi kulturális örökség megóvására 1999.
