Bereczki Ibolya - Cseri Miklós - Sári Zsolt: Ház és Ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 27. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2015)
VARGA SÁNDOR: Térhasználat a mezőségi táncos házban
táncát (jocu mic). Szintén utcák szerint tagolódtak a magyar, még nem konfirmált serdülők, akik az aprók táncán táncoltak. Az 1960-as évektől egyre több fiatal került városi iskolákba. Több adatunk is vonatkozik arra, hogy a nyári szünetben hazatérve külön táncot szerveztek maguknak még az 1970-es években is. Hagyományos táncalkalomnak számít a faluban a cigánybál, amit világítás (halottak napja) estéjén rendeznek a cigányok még ma is. Az 1960-as években előfordult tehát, hogy egyidejűleg nyolctíz (!) jól körülhatárolható társadalmi csoport rendezett önálló hétvégi táncmulatságot. Ehhez jön még a lányfonó, ahová a lányok gyakran bezárkóztak, és a legények érkezéséig elfüggönyözött ablakok mögött játszottak, táncoltak egymással, valamint a farsangi asszonyfonó, ahol az ösz- szegyűlt menyecskék és idősebb asszonyok saját mulatságot rendeztek. Ide a legények és a férfiak nem mehettek be, amíg tartott a mulatság. Az 1980-as évektől Széken a tánc mellett diszkó is volt: a táncosok és a diszkósok - ez utóbbiak leginkább a városon tanuló, dolgozó fiatalokból kerültek ki - nem jártak egymás mulatságaira. A szegregációra való törekvés a többi mezőségi falu esetében is megfigyelhető. így például a vegyes lakosságú Visa esetében Székhez hasonlóan külön volt a kicsitánc és a nagytánc. A magyar és a román fiatalok túlságosan kevesen voltak ahhoz, hogy külön táncot szervezzenek, de az ünnepeikkor, akár erőn felül is igyekeztek önálló mulatságot rendezni, amin a másik etnikum csak mint vendég vehetett részt. A táncos közösséghez való tartozást szigorúan vették, ami a térhasználatban is megnyilvánult, ahogy azt a következő példákban láthatjuk. A szomszéd falu, a másik falurész vagy más etnikum táncára ellátogató idegen vagy másutcai legény59 általában csak úgy mehetett be, ha volt ott rokona, vagy ismerőse, aki bevitte őt a táncos ház telkére. Ellenkező esetben könnyen előfordult, hogy megverték, vagy kövekkel dobálva elkergették a helyi legények. A látogatás célja általában a lányokkal való ismerkedés volt. A bajt elkerülendő a vendégnek ajánlatos volt az ismerőséhez vagy annak hiányában a kezeshez fordulnia, akik ilyenkor általában bekísérték a csűrbe, vagy a táncos házba a látogatót. Szokás szerint ilyenkor a vendégnek a zenekartól távol eső helyen kellett meghúznia magát. Ha barátságos volt a kezes, illetve az ismerős, akkor azonnal behúzta az idegent a táncba. Mezőségen általánosan elterjedt szokás volt tehát, hogy ha idegen legények érkeztek a mulatságra, addig nem táncolhattak, amíg a helybeliek ezt meg nem engedték nekik. A befogadó rítus lényege az volt, hogy a táncos tér perifériáján, passzívan üldögélő legényhez odavittek egy lányt, majd a vendéget a kezénél fogva behúzták a táncba, helyi terminussal: felállították. Ezt a szokást rendkívül komolyan vették, ahogy azt az alábbi történet is igazolja. „Még más utcáro is szoktunk menni. Felszegre, s Csipkeszegre. Uk is jüttek le. (...) Ha lejöttek, ott kellett adjunk nekik leánt. Adtunk nekiek né... két leánt, s a két fiút felállítottuk, aztán má' ha valamelyik járt a leánhoz, azt adtuk oda, akihez járt. Aztá' vót úgy, hogy összekaptak, hogy nem azt a leánt adták. Megharagudtak. Vagy... akkó vót úgy, hogy nem is állították fe‘. (...) Lejöttek Misuj Sándorék [Forrószegre]. (...) Győriék haragudtak reájuk, [mondták] hogy nem adnak nekik leánt. Én adtam nekik leánt. Akkó' [Győriék] megállították a cigánt, hogy eresszék el a leánt. [nevet] Ebbül aztá' lettek a veszekedísek, vagy összekapá- sok. (...) Majdnem összekaptunk ott Győrive'... Egybélim vót [egykorúak voltak], s majdnem összeverekedtünk, úgy összekaptunk, hogy mér' állítottam fel őket. Mindezek előtt a kezes természetesen megkérdezte a kiszemelt lányt, hogy elvállalja-e az idegen legényt. Az elvállalás minden esetben azt jelentette, hogy nem csak táncol, hanem beszélget is vele, sőt a legény haza is kísérheti a mulatság végeztével! A felállítással kapcsolatos további udvariasabb gesztus az volt, hogy megkérdezték a vendéget, kivel szeretne táncolni, majd a kiválasztott lányt az üldögélő vendég előtt megforgatták, bemutatva, hogy tud táncolni. Ez a szokás még az 1960-as években is élt, mint ahogy arról ANDRASFALVY Bertalan egy széki útja során meggyőződhetett: .....első utunk Székre vezetett, úgy emlékszem 1961b en. (...) Vasárnap délután volt, estefelé... Megyünk be a faluba, s halljuk: muzsikálnak. Valamelyik szegen táncház volt az egyik csűrben. És hát... menjünk oda! A csűr előtt megálltunk, ott voltak a lányok is, a csűrben pedig a legények táncoltak. Időnként beszólították a lányokat, intettek egyiknek, másiknak, s akkor azokkal táncoltak. Egyszer csak odajön hozzánk egy fiatalember: - Kik maguk? - s mondta, hogy: - Én a kezes vagyok - amolyan táncrendező. - Hát, mi Magyarországról jöttünk, s nagyon szeretnénk nézni a táncot. - Jöjjenek be! Bementünk a legények közé, helyet is mutatott, padok voltak a csűr oldalában és néztük a táncot. Egyszer csak hoz a kezes egy lányt, elénk áll, táncol vele egyet, s átadja nekünk. Mind a hármunknak átadott egy-egy lányt. Mert idegen legény nem kérhet föl senkit, abból verekedés lehet. A kezes viszont adhat, akkor nem lesz baj. (...) Olyan különös volt, ahogy a hagyományos rend szerint megadták a táncházba való befogadtatásunk módját. ”59 60 61 Az idegen legény általában igyekezett a tánctér félreeső sarkában, a helyieket nem zavarva táncolni. Külön kitüntetésnek, a barátkozási szándék kinyilvánításának számított, ha a zenész elé tolták. Ebből azonban még akkor is baj kerülhetett, ha a kezes pártfogolta a vendéget. Miért ment a kötelendi tánchoz?/ Elmentem, me1 vöt egy Danila (...) Jó barátom vót, tudja? (...) >Gyere Samu! < aszondja > Menjünk a tánchoz! Adok én e' leánt, e1 59 Megyünk idegen legénynek mondták a visai magyarok, ha más faluba mentek táncolni. A románok hasonlóan mondták: Merem la tureni. (Vidékre megyünk.) 60 Elmondta ZSOLDOS Márton (1936), 2000. 02. 14-én, Széken. 61 HALÁSZ Péter 201 I. 96
