Bereczki Ibolya - Nagyné Batári Zsuzsanna - Sári Zsolt: Ház és Ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 26. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2014)
FLÓRIÁN MÁRIA: Múltidéző
teljes mértékben a saját, az uszkai ház szobáját egységesen egy sonkáéi ház bútoraival sikerült berendezni. Egy- egy hiányzó, jellegzetes tárgyért, például egy rubinpohárért vadászatra indultunk műgyűjtőkhöz, a bizományi boltokba. Az akkor még gyakori és igen kellemetlen BAV- szemléket is vállaltuk, hogy egy esetleg ott felbukkanó, valamelyik tájegységbe illő, onnan hiányzó tárgyat, a „Szabadtéri” számára vásároljunk meg (a „Szabadtéri” számára, mert ismerve a „Skanzen” szó eredeti jelentését, a Szabadtéri Néprajzi Múzeumra vonatkoztatva nem használtuk). Ekkor még nem vált el egymástól a két intézmény, mi is a Néprajzi Múzeum munkatársai voltunk, megvásárolt tárgyaink a Néprajzi Múzeum törzsgyűjteménybe kerültek. Éppen a Felső-Tiszavidék berendezése folyamán indult meg a Szabadtéri Néprajzi Múzeum tárgyainak a későbbiekben sok vitát gerjesztő kiválogatása, kiemelése a Néprajzi Múzeum gyűjteményéből. Már itt, Szentendrén alakult ki például a tárgyraktározásnak a Szabadtéri Néprajzi Múzeum számára alkalmasabb módszere, mivel - természetszerűleg - valamennyi tájegység tárgyai folyamatosan gyűltek a raktárakban. Kívánalom volt a tárgyak azonnali beleltározása, hogy az alakuló tájegység berendezési lehetőségeihez igazodva folyamatosan végezhessék azok tisztítását, restaurálását. A tájegységen belül a jellemző, mondhatni szabályos berendezésű szobabelsők egyöntetűségét igyekeztünk feloldani, a különböző minőségű használati és berendezési tárgyakkal társadalmi szintek eltérésére, illetve különböző élethelyzetekre utaltunk például a kenyérsütés vagy vendégfogadás bemutatásával. Az 1970-es évek elején még több falusi, hagyományos ismerettel rendelkeztek a városiak is, mint ma, a női munkákra nem kellett a meny- nyezetről lelógó gyöngyökkel utalni, igyekeztünk a főzőkanalat úgy letenni, ahogy az a főzést imitálandó szükséges volt, és a bölcső egyik oldalát feltétlenül megtámasztottuk, ahogy egy gondos anya is tette volna. A hitelesség kedvéért a szinte egységesen eredeti botpaládi berendezéshez K. CSILLÉRY Klára meghívta a ház egykori tulajdonosát is, aki egy-két mozdulattal még „javított” az enteriőrön. Amikor egy minden kényelmet kielégítő, hogy mást nem mondjak: fűthető épületben és a tudományos munkához is megfelelő keretet biztosító modern irodaházban felidézzük a Felső-Tiszavidék építésének menetét, legalább most az egyszer talán megemlékezhetünk az 1970-es évek legelejének munkakörülményeiről is. A porta kis helyiségeibe telepedtünk be, amikor a Könyves Kálmán kőrútról az itteni munkákhoz kijöttünk a mainál sokkal rosszabb utakon a Néprajzi Múzeum dzsipjén, aminek nem volt sem fűtése, sem rúgózása. Ilyenkor még szerencsésnek is éreztük magunkat, mert többnyire jó másfél órát utaztunk ide és vissza is Budapestről a HÉV-ről történő átszállással. (Később, a 80-as években, már BÍRÓ Friderika vagy KÁLDY Mari vitt ki minket a saját autójával.) A szatmári néprajzi gyűjtő utak is emlékezetesek, a „feketevonattal” Mátészalkáig, átszállással Fehérgyarmatig, onnan tovább a ritkán induló és a távoli kis falvakat egymással össze nem kötő buszjáratokkal. Feledhetetlen számomra az a kb. 12 km-es út, amit 1969-1970 telén, a hirtelen sok hóval beköszöntött mínusz 10 °C alatti hidegben Botpaládról, egy előre megbeszélt napon gyalog tettem meg Tiszabecsre, ahol egy aborát kellett felmérni. Olyan hideg volt, hogy a kilélegzett levegő a derekamig deresen ráfagyott a kabátomra. A farkasok is átjöttek 3. kép. A botpaládi lakóház építése. (1973) (JANOVICH István felvétele) Beregszászból, de szerencsére én nem találkoztam velük. Az út felénél már kezdtem elfáradni, meggémbered- ni, már tudatosan figyelnem kellett, hogy lépjek, menjek, meg ne álljak. Az utak üresek voltak, mintha rajtam kívül Szatmárban senki sem mozdult volna ki otthonról. Már Tiszabecs felé kanyarodtam, hátra volt még kb. másfél km, amikor megállt mellettem egy traktor, azzal, hogy bevisznek Tiszabecsre. Csakhogy minden tagom megmerevedett, nem tudtam fellépni a magas lépcsőn, mint egy bábut emeltek fel a fülkébe. Ha többen mentünk kiszállásra, olykor a Múzeum Bar- kasát is megkaptuk. Egyik múzeumi sofőrünk, talán Pista volt a neve - szemben Vass Jancsival - a kocsihoz nem nagyon értett. Egyszer kilyukadt a hűtő, folyt belőle a víz. Nyilván viccből azt tanácsolták neki, hogy öntsön bele búzadarát, az majd bedugaszolja a lyukat. Megcsinálta, és a „vízbegríz” szép lassan kiforrt, kibugyborékolt a hűtőből. Szokása volt, hogy nem hozott magával pótkere7
