Bereczki Ibolya - Nagyné Batári Zsuzsanna - Sári Zsolt: Ház és Ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 26. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2014)

FLÓRIÁN MÁRIA: Múltidéző

két. Akkor sem, amikor Riita RÄSÄNENT kellett Szatmár- ba kísérnem, és estefelé, Vásárosnaménytól még jó pár km-re defektet kaptunk. Riitával begyalogoltunk Vásáros- naményba, kerestünk, küldtünk segítséget a kocsihoz, mi pedig a helyi vasútállomás emeletén, a vasutasoknak fenntartott többágyas szobában kaptunk szállást. A finn vendégnek nagy élmény volt a vaságyon a huzat nélküli pokróc mint ágynemű, a lavórban való mosdás és az, hogy ennivalót sehol sem lehetett kapni, de legnagyobb élmény az éjféltájban a még maradék üres ágyra beeső holtfáradt vasutas volt.

Pista akkor sem hozott pótkereket, amikor egyszer Milotáról hazamenet, Tiszaszederkénynél, illetve Tisza- újvárosban, a Tisza-hídon a Barkas jobb első kereke defektet kapott. Repültünk egy jó nagyot előre, a hídról le, a töltés mellé. A fiúk tolták félre a kocsit az alkonyatban, hogy senki se fusson belénk. Akkoriban nem volt mobil telefon, vártuk, hogy arra jöjjön valaki, akitől segítséget kérhetünk. Már azt hittük, hogy majd a kocsiban kell aludnunk, amikor jött egy másik Barkas. A vezetője elment az erőműbe, és lopott nekünk egy kereket. Kért érte 400 Ft-ot, én meg kértem tőle egy nyugtát, amit egy kitépett füzetlapon megírt. Csak a nevét írta alá, címet nem, és az sem biztos, hogy a valódi neve volt. Kicserélték a kereket, és éjféltájban Mezőkövesdre értünk, ahol találtunk egy még éppen nyitva lévő vendéglőt, ahol ettünk valamit. Innen már csak kb. 2 óra volt az út Budapestig. Reggel bevittem Pálinkás elvtársnak, gazdasági igazgatónknak a „nyugtát”. Tudtam, hogy nem szabályos, egyetlen pénzügyi ellenőr sem fogadná el, persze a gazdasági igazgató sem fogadta el. Napokon keresztül jártam utána, hogy fizesse ki. O pedig járt hozzám, és magyarázta, hogy nem lehet. Végül eszembe jutott, hogy szereljék le az egyébként hiánycikknek számító gumit, az enyém, én fizettem ki, és mi akkor egyezer és párszáz forint fizetést kaptunk. Erre hirtelen lett 400 Ft.

Legyen valahol emléke a nagyszekeresi balesetünknek is. A sofőrünk akkor egy Feri volt, HOFFMANN Tamásnak, a Néprajzi Múzeum akkori főigazgatójának személyi sofőrje. Egyetemistákkal, ha jól emlékszem BALÁZS Gyurival, KÜCSÁN Jóskával mentünk Szatmárba gyakorlatra, tárgygyűjtésre, akiket Botpaládon hagytunk, és MORVAY Judittal, HOLLÓ Lacival valahová, már nem tudom hová, el kellett mennünk. Nagyszekeresen két derékszögű kanyar is van, és Feri az egyik kanyart nem vette be, hanem ment egyenesen tovább, ahol az út egy mély árok felett átmenő hídon egy földútban folytatódik. A kanyarban egy utánfutós, rönkfával megpakolt Tártra teherautóval találkoztunk, ami, hogy ne frontálisan ütközzünk, le-ment előlünk a mély árokba. A hűtője élének ütköztünk, a Barkas visszapattant, megpördült, megfordult, majd „talpra” állt. Biztonsági öv akkoriban még nem volt, repültünk jobbra-balra. HOLLÓ Laci a sofőr mellett, elől ült, ő kiesett a mellette kinyíló ajtón, a gerince sérült meg. MORVAY Judit mögötte ült, ő előre repült a szélvédőnek, agyrázkódást kapott. Feri is a szélvédőre zuhant, meg a kormánykerékre, én pedig a bal oldalammal rá estem,

a jobb oldalamat azonban végigverte minden, ami az autó közepén volt. Még így is én jártam a legjobban. Ültünk az árokparton, és órákig nem történt semmi. Aztán jöttek a rendőrök, egy fapados dzsipen bevittek minket a fehérgyarmati kórházba. Nekem vissza kellett mennem Botpaládra, hogy az egyetemistákat hazavigyem. Egy ilyen baleset nyoma soha nem múlik el.

Ilyen körülmények között is 1970 derekára a kiválasztott objektumokat felmértük, sőt jó néhány épület már lebontva a Múzeumban volt. A rohammunka utóbb szerencsénkre is szolgált. A Szatmári-síkság a peremvidékektől a középső részek felé mélyül, s így éppen a Tisza és Szamos találkozásánál a legmélyebb, ahol a vizek gyors lefutásakor visszaduzzasztják egymást. Ez volt az oka az 1970-es nagy árvíznek is, amikor a Kárpátokban egyszerre lehullott nagy mennyiségű csapadék a Tiszán, Szamoson és Túron egyszerre okozott nagyméretű árhullámot, ami miatt negyven település víz alá került. Állítólag a határ román oldaláról beleeresztettek egy traktort a Szamos gátjába, hogy a víz már magyar területeket öntsön el. Az árvíz hatalmas pusztítást végzett, éppen azon a területen, ahol a kiszemelt épületek voltak. Az egykori politikai vezetés nem az újjáépítés mellett döntött, a román határhoz legközelebb fekvő településeket, pl. Nagygécet, nem is engedték újratelepülni. Az itt lakóknak el kellett hagyniuk falujukat, házukat, az 1200-as évek elején épült román stílusú templomukat is, ami azóta fokozatosan az enyészeté lett.

1970 májusában, a nagy árvíz előtti napokban éppen Tiszabecsen voltam. A Tisza töltése, gátja a mögötte lévő házak tetőgerincénél is magasabb volt. A gát aljában már a buzgárokra hordták a homokzsákokat, erősítették a gátat. A házigazdám családja már rokonokhoz költözött, amit lehetett, felhordtak a padlásra, de a gazdám ott maradt, én pedig vártam másnapra a kétnaponként idetévedő autóbuszt. Felmentünk a gátra, nézni a Tiszát, a víz már majdnem a gát tetejéig ért. Késő délután volt, már kissé sötétedett is, és a gazdám nagyon gondterhelten állt, állt és hallgatott. Aztán csendben, szomorúan elmesélte, hogy még gyermek volt, amikor 1947 szilveszterén ugyanilyen magas volt a Tisza, és az egész falu imádkozott, hogy megmeneküljön. Egyszer csak harangzúgást és sikoltozást hallottak a Tisza túloldaláról, az Ukrajnában lévő Tiszaújlakról, és a víz azonnal apadni kezdett. Tudták, a legnagyobb bajtól megszabadultak. Megkönnyebbültek, és közben lelkiismeretfurdalásuk volt, mert egy másik falut, a rokonaikat vitte el a nagy víz, és ők mégis képesek voltak örülni. Néhány nap múlva már nem járt autóbusz Fehérgyarmatról Tiszabecsre, a Szatmári-síkság, mint egy medence vízben állt.

Az árvíz visszahúzódása után BÁLINT Jancsival elmentünk számba venni a még terepen lévő épületeinket. Elsősorban olyan objektumaink áztak használhatatlanná, amelyekről rekonstrukció is készülhetett a múzeumban. A Múzeum kisbuszával mentünk. VASS Jancsi volt a sofőr, SZABÓ Jenő volt a fényképész. Vékony, imbolygó járású, nagyon kedves ember volt, gyönyörű felvételeket csinált.

8