Cseri Miklós - Bereczki Ibolya (szerk.): Ház és Ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 25. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2013)

FÜR LAJOS: Búcsú a parasztságtól. Tagosítások az 1950-es években

juk, a valóságban számos oknál fogva igen különböző nagyságú értékek között mozoghatott. Ám fogadjuk el az előbbi „sematikus" faluról azt, amit igen sematikusan föltételeztünk. Mondjuk, valamikor 1950-1951 táján ebben a faluban a 8000 kh-s határon 530, egyenként tehát 16 kh-val, és mindösszesen 9000 (530x17) parcellával rendelkező parasztgazda élt. Akkor, amikor közülük 60an beléptek a szövetkezetbe. A bevitt föld így 900 kh-t tett ki. Ez a földterület meghaladta a tagosításhoz szükséges 300-400 kh-s alsó határértéket, a rendelkezések szerint tehát „joggal" kérhették, hogy a maguk 900 khnyi, most már téeszcsébeli összbirtokukat egy tagba vonják össze, és azon nagyüzemi jellegű gazdálkodást folytathassanak. A bevitt föld ugyanis mindösszesen 1020 kisebb-nagyobb parcellából állt, szétszóródva a határ különböző pontjain. Az erőszak, az antidemokratikus eljárás mindjárt ott kezdődött, hogy beleszólási joga a tagosításba - legyen-e vagy se - csak a szövetkezetbe belépett 60 parasztnak volt. Vagyis az 530 gazdából 470, több mint nyolcszor annyinak még a véleményére se volt kíváncsi senki. 470 gazdának tehát tűrni kellett, hogy a szövetkezett 60 gazda érdeke ellentmondást nem tűrően diktálja - végig! - a tagosítás lebonyolítását. Nekik négy éven át, 1955-ig azt sem engedték meg, hogy a faluban létrehozott tagosító bizottságba legalább egy szem képviselőt delegáljanak. Mivel pedig a párt és állam - minden fokozatban, helyben és országosan - kizárólag a tagosítani akarók mellett állt, ennél fogva ők mondták meg azt is, hogy az egy tagba hasítandó földterület a határ melyik részén lesz, hol akarja azt a tsz magának kiméretni. Nem lehetett kétséges, a legjobb talajokkal rendelkező határrészre böktek rá, amikor a 900 kh-s földdarab kihasításába fogtak. A rendelet ugyan megszabta volna annak sorrendjét, hogy a tagosításnál milyen földek lennének igénybe vehetők, a valóságban azonban ezt nem tudták, vagy éppen nem is akarták betartani. A séma szerint nem csak feltételezhető, de bizonyos, hogy a bevitt 1020 parcellából álló és most a téeszcsé által önkényesen kijelölt, egy tagba kimérendő terület, vagyis az a 900 kh akkor távolról sem csak a belépett 60 paraszt tulajdonában volt, hanem nagy részén az egyéni gazdálkodók parcellái álltak. Valójában a 8000 holdas határnak bármelyik részéből hasítottak volna is ki egy-egy 900 katasztrális holdas és 1020 parcellából álló földdarabot, elképzelhetetlen, hogy azon legalább egy-egy parcellája ne lett volna az 530 parasztbirtokos szinte majd mindegyikének. Ha tehát a séma szerint számolunk, osztunk (1020:530=), átlagosan majdnem két parcella jutna egy-egy gazdára. Lehet persze, hogy a tagosítandó táblán egyik-másik gazdának csupán egy se vagy csak egy-egy kisebb parcellája volt, de ugyanúgy lehet az is, hogy két-három vagy még több tekintélyes nagyságú parcellát birtokolt az illető ugyanott. Nyomós oka van annak, hogy ezt a sematikus, kimondottan konstruált számítást, mint példázatot ide iktattuk. Egyrészt azért tettük ezt, hogy a hajdani mezőbeli tarkaságot, a sok-parcellás parasztvilágot elképzelhetőbbé tegyük az olvasó számára. Másrészt azért, és ez a fontosabb, hogy a példázat alapján érthetőbbé, foghatóbbá váljon: milyen szerepet is játszottak a tagosítások a paraszti társadalom felszámolásában. Hiszen egy-egy gazdának akár egy vagy több parcellája esett is bele az egy tagba mért 900 holdas területbe, az összevonás a 530 falubeli paraszt szinte majd mindegyikét érintette. Valójában a határ l/8-nyi részének átalakítása, vagyis a belépett téeszcsé-tagság „kiváltsága" nyomán nem csak a belépett 60 tag, de a be nem lépett 470, egyszóval valamennyi parasztgazda helyzetét is megváltoztatta. Ráadásul a megkérdezésük, beleegyezésük nélkül forgattak ki mindenkit a tulajdonából. (Az eljárás alighanem vetekedett a földesúri jobbágyvilág kirívóan súlyos önkényeskedéseivel). Azt tették, mint amit a földosztás során néhány évvel korábban: akkor a parasztság nevében a közép- és nagybirtokra, most a boldog paraszti jövőről harsogó szólamok nevében magukra a parasztokra, a paraszttulajdonra mért csapást „a proletárdiktatúra vasökle". A téeszcsék száma, a taglétszám és művelt földterületük a „csúcspontját", láthattuk, 1956 nyarán érte el: 270 000 család, illetve 340 000 tag gazdálkodott az ország földterületének mintegy 15%-án, és ennél magasabb részesedéssel a szántókon. Ezzel szemben mintegy 1,2 millió egyéni gazda birtokolta a földállomány közel 50, a szántóknak pedig több mint 60%-át. Durván közel háromszor-négyszer annyi volt tehát az egyéni gazdálkodók száma és a megművelt földterületük, mint a téesztagoké. Valójában tehát ennyi parasztot vettek semmibe, táncoltatták őket kedvükre a tagosításokkal. Az önkényeskedés persze jelen volt a végrehajtás részleteiben is. Akkor például a csereingatlanok esetében, amikor a korábbinál gyengébb, esetleg kevesebb, silányabb földet kínáltak, adtak át az egyéni gazdáknak. Rendszeresen visszatérő panaszok fakadtak föl amiatt, hogy az elvett jó föld közel feküdt, míg a kapott távolabb, vagy igen távol esett a falutól. Az erőszak példátlanul durva megnyilvánulása mutatkozott meg abban, amikor semmibe vették, hogy az egyéni gazdának kell-e vagy sem a fölkínált földdarab. Hiábavaló volt a kifogás, a halkan mondott vagy hangosan kiáltott ellenkezés, a kárvallott által írásban vagy szóban benyújtott fellebbezés, még csak halasztó hatálya sem volt se ennek, se annak: a cserét azonnal a kitűzött időpontban, mint említettük már, végrehajtották. A tagosítás teremtette csapdából, ahová a gazdát beszorították, útja háromfelé vezetett. Beletörődött, hogy megint neki kell húzni a rövidebbet. Elfogadta a földet, amit fölkínáltak, és rosszkedvűen gazdálkodott tovább. Hogy meglegyen a család mindennapi kenyere. Vagy mint annyi más sorstársa, föladta a nyakasságát, és belépett az idegen „vakvilágba", be a téeszcsébe. Végül úgy szabadulhatott ki - de nem lett szabad! - hogy elmenekült. Elűzte a kilátástalanság, ott hagyott csapot-papot, állatot és földet, családot és falut. Vagy maradt, még nem szakadt el egészen a földtől, amikor bekéredzkedett va32