Cseri Miklós - Bereczki Ibolya (szerk.): Ház és Ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 25. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2013)

FÜR LAJOS: Búcsú a parasztságtól. Tagosítások az 1950-es években

lamelyik közeli vagy távolabbi állami gazdaságba. És mint az uradalmi cselédek meg summások hajdanában: művelte az idegen földeket és gondozta az idegen állatokat. Aki pedig még messzebbre szaladt a „kuncogó krajcárokért", beállt a külvárosok, az építkezések és a távolodó, kihűlő otthonok között ingázók közé. Átlépett a sehol-nem-létbe, vállalta a sorvasztó hontalanságot. Gyarapította a lézengők, az ernyesztő-bomlasztó sokaság arctalan tömegét. Az egyik gazdaságtörténeti összefoglalás szerint 1953ig 2280 községben 4090 tagosítást hajtottak végre. Jó négy év alatt, 1949-1953 közepe között ennek során írja a szerzőpáros - kb. 4 millió kh cserélt gazdát. Még hátrább tekintve, az 1945-től eltelt nyolc év alatt, vagyis „a földosztás, a tagosítás, a termelőszövetkezetek és állami gazdaságok szervezése során - írták 1985-ben hozzávetőlegesen az ország teljes szántóterületével megegyező, közel 9 millió katasztrális holddal azonos nagyságú föld cserélt egyszer vagy többször gazdát. Ez az 1945. évi földreform során kiosztott szántók mintegy háromszorosának felelt meg". Nem túlzás, a magyar birtoktörténet több mint ezer esztendeje alatt soha nem fordult elő, hogy az eszement politika ennyi idő alatt ilyen viharos gyorsasággal felbolygatta, felforgatta volna a megszokott világ szervesen épült hagyományos rendjét. Évezrednyi időn át soha nem kellett - pillanatok alatt - olyan felforduláson, megrázkódtatáson keresztül mennie sem a határbeli mezők természetes módon formálódott rendjének, a földtulajdonlás rendszerének, sem a földet birtokló és rajta gazdálkodó, hozzá így vagy úgy, de szorosan kötődő parasztok társadalmának. Soha úgy, ahogyan azt az ún. szocialista hatalom néhány év leforgása alatt szándékosan, elszántan végbevitte. Hozzáfoghatónak talán csak a 150 éves török világ agrárjellegű pusztításai, illetve a 18. században 70-80 év alatt lezajlott mindenféle rekonstrukciók, vagy a jobbágyfelszabadítás során a földrendezések, a birtokjogi és a társadalmi átrendeződések nevezhetőek. A méretek, a gyorsaság, az erőszak és a brutalitás tekintetében azonban ez a mostani semmiképpen sem hasonlítható ezekhez, éppen ezért kivételesnek, egyedülállónak mondható. (Parcella-sirató). Köztudott, 1959 elején megindult - mintegy szerves részeként az '56 utáni kegyetlen megtorlásoknak - a harmadik és utolsó nagy téesz-szervezési roham. És akárcsak a hamis kártyások: a szovjet-hű helytartók taroltak, mindent vittek. Akik nem engedtek, nem adták meg magukat, a fehér holló-számba menő nyakasokat, azok földjeit kilökték a határ isten háta mögötti messzeségébe: vergődjön ott. Ha bírja, marja hát, ha neki úgy a jó. Tegye, amíg tudja, akár élete végéig. Utódja, követője úgysem lesz már. Aki meg a tanyájához és tanyasi földjéhez ragaszkodott csökönyösen, körbekerítették a totális tagosítások, a szövetkezetek táblái. Az „ölelés" szorítása meg a nagyüzemek gépei, az agrotechnika és agrobiológia vívmányai előbb-utóbb harcképtelenné tették, megfojtották őket. Nem utolsó sorban azért, mert ezt akarta maga a politika. De erre kárhoztatta őket a versenyképtelenség irdatlan nyomása is. Hamarosan kiszántották a mezsgyéket. A táblásításokkal nyoma veszett a parcellás sokféleségnek, oda lett a határ sokszínűsége. Nyoma veszett mindannak, amit parasztnemzedékek sora hozott létre. Ez esetben az a „földfelszíni látvány", amit lassan-lassan, majd a 19. században egyre erőteljesebben terjeszkedve, a falu körül tágítottak körbe-körbe tovább. Tolták egyre kijjebb és kijjebb a művelésbe vont mezőket - sokszor ki a községhatár legszéléig. És nem csak a sík- és dombvidékeken fogtak eke alá minden arra alkalmas, talpalatnyi földet, de a hegyes-völgyes tájakon is. És most odalett az egyéni-közösségi küszködések, a szorgalom ilyen módon valósággal tapintható, látható eredménye - a fogható jutalom. Mindaz, amit születés, házasság és halálozás, öröklés és osztozkodás, a természet gyarapító és pusztító közreműködése, a szerencse és balszerencse, földeladások és földvételek és megannyi más - reális, szürreális és irreális - tényezők formáltak, alakítottak ki. Mindaz, ami a földtulajdon határbeli tagoltságát hozta létre. Eltűnt a falusi mezőkről a sokféle alakú-nagyságú parcellákon termesztett növények tarkasága. Odalett, ami olyan hosszan és szívósan dacolt az évszázadok megpróbáltatásaival, fenyegető veszedelmeivel. Amit a földesúri majorságok, majd a jobbágyrend felszámolása után a közép- és nagybirtok táblásított határbeli új rendje is csak részben tudott kikezdeni, visszaszorítani. A jobbágytelekből szabaddá tett paraszti földparcellák millióit viszont most, pillanatok alatt eltemették a szakavatott, mérnökileg kiszabott, egybehasogatott nagy földkockák. És ezek persze hogy elnyelték az erre-arra kanyargó állékat, a dülöngélő, csatangoló gyalog- és dűlőutakat. Eltűnt a szekérkerekek és igás-hámos állatpaták taposta párhuzamos, mikor poros, mikor sáros utak nyomvonala. Helyettük a szabályos derékszögű, új munka-utakon bonyolódott a megcsappanó forgalom. Kivágták a mozgalmasító, a tájak egyhangúságát lépten-nyomó megtörő fákat, bokrokat. Eltűnt ember és állat megannyi pihentető enyhelye. Legyalulták a kisebb-nagyobb halmokat. A tükörsimává tett mezőkön, az évszázadok eme jeltelen „tömegsírja" fölött, mint Vasarely Viktor festett, és mint a városi lakótelepek nagy betonkockái, úgy álltak feszesen egymás mellett a 20-40-60 hektáros földtáblák. Álltak mereven. És ezek a „korszerű" földdarabok egyre nagyobb hozamokkal kedveskedtek. Fölöttük viszont, a szabályozott, mértani növényvilág fölött, mintha ritkult volna a madárdal. Csengésük, dallamaik is mintha megfakultak, elfogytak volna. Ornitológusok mondják: mára eltűnt az énekesmadarak egyharmada! Mintha a földművelők hű társai maguk is menekülnének, el ebből az elidegenült, holdbéli tájakra hajazó világból - ki tudja hová, merre. Hová lettek a pacsirták és a pitypalattyos fürjek? Ahogy az egyik visszaemlékező kárpátaljai paraszt is utalt erre: „régen kiment az ember szántani, az ostorral a lovak közé vágott. És éneklés mellett szántott az ember. Most eltűnt a pacsirta is, nincs egy se. Megölte a kolhoz mindet". 33