Cseri Miklós - Bereczki Ibolya (szerk.): Ház és Ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 25. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2013)

FÜR LAJOS: Búcsú a parasztságtól. Tagosítások az 1950-es években

Für Lajos TAGOSÍTÁSOK AZ 1950-ES ÉVEKBEN* A magyar agrártársadalom a 18. században kezdett megismerkedni egy vadonatúj fogalommal: a tagosítással vagy commassatio-val. A korszerű gazdálkodás egyik feltételeként emlegették a korabeli hazai szakírók is (Nagyváthy, Pethe, etc.), és főként a majorsági gazdálkodást folytató földesurak számára ajánlották. Úgyszintén mint a racionális gazdálkodás fontos elemét emlegették a 19. század második felében a mezőgazdasági üzemtan nagynevű művelői (Cserháti Sándor, Hensch Árpád). A jobbágyfelszabadítás előtt a commassatio valójában a majorsági földek, a szántó és a rét egyetlen tagba való összevonását jelentette elsősorban. Nem tudjuk azonban, hogy 1848-ig hány birtoktestet hoztak létre így. Azt viszont tudjuk, hogy a jobbágyfelszabadítás után kötelezően előírták: külön kell választani a volt földesurak és a parasztok birtokait. Rendszerint egy tagban mérték ki a nagybirtok földjeit és a határ másik részén, apró parcellákban a parasztokét. Amikor ezek a tagosítások a kiegyezés táján véget értek, valójában egy nagyméretű földrendezés záródott le - minden falu határában. Aligha lehet kétséges, a végrehajtás egyeseknek - többnyire a volt földesuraknak - kedvezett, másoknak inkább nem, vagy nem annyira. Egyszóval a gyengébb fél, a parasztok húzták ezúttal is a rövidebbet. De sem a rendi korszakban, sem 1848 után soha meg nem fordult az urak és a hatóságok fejében, hogy a tagosításokkal a parasztokat tönkretegyék, hogy szétzúzzák a parasztok társadalmát. Nem így volt ez viszont száz évvel később, amikor az ún. szocialista agrárpolitika elindította a tagosítások újabb nagy hullámát. Szólni kell azonban más miatt is a korábbi tagosításokról, földrendezésekről. Főként ama kötelékek megértése miatt, amelyek nagy erővel láncolták földjéhez, minden egyes parcellájához a parasztot. Nyolc évvel a kiegyezés után, 1875-ben hozta meg az országgyűlés az ún. kataszteri tisztajövedelem bevezetésére vonatkozó törvényt. A II. József korában megakadt kezdeményezés, majd az 1850-es években behozott ún. földadó-ideiglen után valójában ez a törvény írta elő először, hogy az ország egész földterületét, a 48 millió katasztrális holdat függetlenül attól, hogy ki a birtokos, tulajdonos - fel kell mérni. A törvény szerint meg kellett határozni minden földdarabról, hogy az melyik művelési ágba tartozik (szántó, kert, rét, szőlő, legelő, erdő, nádas, terméketlen). Bonyolult szempontok figyelembe vételével (talajadottságok, terméshozamok, közgazdasági környezet etc.) kellett kiszámolni a föld tisztajövedelmet hozó értékét. Előbb aranyforintban, majd az 1890-es évektől a korona bevezetése után aranykoronában kellett az egy hold utáni értékét megadni. Az adott kisparcellát vagy a táblás nagyságú birtokot azután be kellett sorolni a vonatkozó művelési ágba, az adott dűlőre kiszabott tisztajövedelmi értékkategóriába. Magától értetődő, hogy a parcellák aranykorona értékét a földnagyság alapján kellett megállapítani. (Például, ha a föld „szántó" művelési ágba tartozott, és annak tisztajövedelmi értéke abban a dűlőben holdanként 12 aranykoronát ért, akkor ott egy 800 négyszögöles, vagyis fél holdas parcella értéke értelemszerűen 6 aranykorona lett). Minden egyes földdarabot a tulajdonos és a pontos térmérték feltüntetésével, be kellett írni az ún. „Birtokkönyv" lajstromába. Az egyes tulajdonosok számára pedig külön-külön ún. telekkönyveket fektettek föl. Ennek betétlapjain a változásokat - öröklések, osztozkodások, vételek, eladások, etc. - mindig át kellett vezetni. Végül el kellett készíteni minden egyes település határának ún. birtokhelyrajzi térképét, benne a település vázrajzával. A térképen fel kellett tüntetni a parcellákat, a parcella birtokkönyvi számát, a művelési ágat pedig színekkel is ábrázolták a pontos mérnöki rajzolatokon. Magyarország valamennyi földdarabjára ekkor, 1875 után terjedt ki először a magántulajdonlás teljes rendszere. Ekkortól lett igazán gazdája, tulajdonosa minden darab földnek, mondhatni minden egyes rögnek, hantnak. És belőle nem kevés, bár messze nem elegendő, jutott a 2 milliót meghaladó parasztságnak. És semmi sem a százezrekre menő paraszti nincsteleneknek. A kataszteri felmérésekkel azért is kellett foglalkozni, mert az a nyolc-kilenc évtized, ami az 1950-es évekig eltelt, valójában a paraszti földmagántulajdon új rendjének a korszaka volt. A föld és a tulajdon igazán csak most, ezekben az évtizedekben forrott össze, lett eggyé, és ivódott mélyen a parasztok gondolkodásába. Olyannyira, hogy valósággal beleette magát küzdelmes és vigasságos mindennapjaikba is. Ez adott elegendő önérzetet parasztvoltuk, sorsuk vállalásához. A falusi emberek legalább három, de némelyek akár négy-öt nemzedékre visszamenően is számon tartották, kié volt ez vagy az a földdarab. Az 1950-es években egyesek akár 1848-ig is visszagöngyölítgették egy-egy földszeletke tulajdonosi „családfáját". Kiváltképpen tudta a „genealógiáját" annak a földdarabnak, amelyik a saját és családja tulajdonában Részlet a „Búcsú a parasztságtól" című megjelenés alatt álló kiadványból. A kétkötetes munka az OTKA K76873 számú, 2008-2012 között támogatott, hasonló című tudományos program keretében készült. A kutatást befogadta és gondozta a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum. A tudományos feldolgozó munkához készült interjúk, a levéltári és adattári források közel tízezer oldalnyi dokumentuma a múzeum gyűjteményét gyarapítja. 27