Cseri Miklós – Bereczki Ibolya (szerk.): Ház és ember. A Szabadtéri Néprakzi Múzeum Évkönyve 23. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2011)

TÖTSZEGI TEKLA: Feliratos kerámiák az Erdélyi Néprajzi Múzeum gyűjteményében

sodik felére, illetve főként a 19. századra teszi általánossáválásukat, hangsúlyozva, hogy a terjedés ütemében, intenzitásában nagy eltérések mutatkoznak. A feliratok meghatározóak lehetnek egy-egy tárgycsoport, alkalmazott technika esetében, de feltűnhetnek csupán szórványosan, sőt, akár teljesen hiányozhatnak. Jellemzőek lehetnek egy adott tájegységre, településre, míg másutt csak nagyon későn, vagy egyáltalán nem szerepelnek.

1

2 PÁL Judit Városfejlődés a Székelyföldön 1750-1914 című kötetének az írástudás és oktatás erdélyi, s ezen belül székelyföldi helyzetével is foglalkozó fejezetében a következő következtetéseket fogalmazza meg. A 18. század második felében a társadalmi rétegződés meghatározó eleme az írástudás terjedésének. Az alfabetizáció elsősorban a szabad jogállásúakra (a társadalmi elit mellett a városiak, a kialakuló polgárság, a szász szabad parasztok, vármegyei kisnemesek, a határőrök) jellemző. Számottevő változásra a 19. század második felében, a társadalom demokratizálására irányuló kezdeményezések (így például az iskolarendszer reformja) nyomán kerül sor, bár az akkor már megjelenő statisztikai források adatai az alfabetizáció még mindig igen alacsony szintjéről tanúskodnak egész Erdély viszonylatában. Az 1900-as népszámlálás adatai szerint az egykori szász székek területén, s utána a Székelyföldön a legmagasabb az írástudók aránya, legkisebb arányt Szolnok-Doboka, illetve Hunyad vármegyében mértek.

1

3 Az alfabetizálódás legalább elemi szintjét feltételező feliratozási gyakorlat - miként a mindennapi írásbeliség más formái is - a társadalom mentalitásában bekövetkezett forradalmi változásokkal, az egyéniség/individum, illetve a ciklikusát felváltó lineráris időszemlélet megjelenésével van összefüggésben. A felirat megnevezi a tárgyat készítő vagy azt birtokló egyént, s ezáltal egy személyes, egyéni világot teremt.

1

4 A datálás a tárgy életének fordulópontját rögzíti, általa a tárgy a folyamatosan változó idő dokumentumává válik.

1

5 A köznép ilyen irányú igényét előbb a nemesség, az egyház, a polgárság, s általában a szabad jogállásúak számára is dolgozó, a tárgyhasználó közösségeken kívüli, vagy az adott (többnyire mezővárosi) közösségen belül egy külön csoporthoz, a sajátos státussal bíró kézműves réteghez tartozó mesterek (ácsok, fazakasok, asztalosok) elégítik ki.

1

6 Bár ennek a kategóriának az íráskompetenciájára vonatkozó vizsgálat tudomásom szerint nem született, a ránk maradt céhes, illetve ipartestületi dokumentumok, a megőrzött feliratos tárgyak nagy száma egyaránt egy, a korszakra jellemző átlagosnál fejlettebb írásbeliségre utal.

1

7 A szakirodalom az írás megvalósításának négy típusát különbözteti meg. Az aktív írás esetében megegyezik, a passzív írás esetén más és más személy az üzenet megfogalmazója és kivitelezője. A közvetített írás a szöveg sokszorosítás-jellegű újramásolásának az eredménye, míg az analfabéta írás kivitelezője úgy formál meg írásképet, hogy nem érti a leírt szöveg jelentését.

1

8 Témánk szempontjából fontos körülmény, hogy például a kerámiák szaruval, ecsettel való díszítése, „írása" sokfelé a nők feladata volt. Aranyosszék, Toroczkó magyar (székely) népe című munkájában JANKÓ János hangsúlyozza, hogy a feliratokat olyan „írónők" viszik fel a cserépedényekre, akik „betűt vetni, írást olvasni egyáltalán nem tudnak".

1

9 Az alábbiakban a kézművesség egyetlen, Erdélyben gazdag hagyománnyal rendelkező ágának, a fazekasságnak az Erdélyi Néprajzi Múzeum gyűjteményében

2

0 őrzött, magyar nyelvű felirattal ellátott tárgyi és szöveganyagát elemzem. Az Erdélyi Néprajzi Múzeum kerámiagyűjteménye 6421 műtárgyat tartalmaz. A tárgyak a történelmi Erdély, illetve Partium és Bánság területéről származnak: e régiókhoz tartozó településeken voltak használatban, illetve ezekben a régiókban működő fazekasközpontokban készültek. A tárgyak egy-egy központhoz, illetve kistájhoz való sorolása a jelentős arányt képviselő hiányos alapdokumentációjú tárgyak esetében, stíluskritikai vizsgálatok alapján történt. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy bár a különböző központok munkásságáról, termékeiről az évek során jelentős magyar, román és német nyelvű szakirodalom

2

1 született, még mindig számtalan bizonytalanság, fehér folt nehezíti a kerámiatárgyak egy-egy köz12. K.CSILLÉRY Klára 2001. 139-140. 13. 1870-ben 78,7%, 1900-ban 58,9%, 1910-ben a hat éven felüli erdélyi lakosság 49,7%-a tudott írni és olvasni. PÁLL Judit 2003. 455-465. 14. KESZEG Vilmos 2008. 283-291. 15. KESZEG Vilmos 2008. 145. 16. Erre vonatkozóan lásd például BAUSINGER, Hermán 1982.; K. CSILLÉRY Klára 1979.; 1980.; 1985.; 2001.; KÓS Károly 1989.; KATONA Edit 2009.; BALASSA Iván 2008. 17. HUDI József Alfabetizáció és népi írásbeliség a 18-19. században. Az írástudatlanságból az alfabetizált világba című írása hívja fel arra a figyelmet, hogy a céhek, ipartestületekhez tartozó kézművesek írástudásának vizsgálatát először a földművelési, ipari és kereskedelmi miniszter rendelte el 1848-ban. HUDI József veszprémi adatot közöl: itt az írástudó kézművesek aránya 67%, tehát az országos átlag feletti volt. HUDI József 1990. 18. KESZEG Vilmos 2008. 146. 19. JANKÓ János 1893. 144. 20. Az Erdélyi Néprajzi Múzeum műtárgygyűjteményének alapját két hasonló nagyságú, 1950-ben egyesített gyűjtemény vetette meg. Az Erdélyi Múzeum Egyesület Néprajzi Gyűjteménye az Erdélyi Nemzeti Múzeum Erem- és Régiségtára keretében alakult ki, majd az 1940-es évek legelején önállósodott. A leltárkönyv szerint tárgyi állományában 1950-ben 2029 kerámia volt. Ezek tekintélyes része más közgyűjtemények műtárgyainak megvásárlása (1942ben például 1639 kerámiát vásároltak az Erdélyi Kárpát Egyesülettől), átvétele révén (például Erdélyrészi Iparmúzeum, illetve a Székelyföldi Iparmúzeum gyűjteményéből) került az Erdélyi Néprajzi Múzeum állományába (vö. TÖTSZEGI Tekla 2009). A Romulus Vuia által 1922-ben alapított Muzeul Etnografic al Ardealului működésének korai időszakában szintén jelentős szerzeményezési módnak számított a különféle magángyűjtemények (például Sámuel Leitner-gyűjtemény, Mihálffy(?) Márton-gyűjtemény, Orosz Endre-gyűjtemény) megvásárlása, illetve megszűnt közgyűjtemények műtárgyainak átvétele (vö. TOSA, loan 2010). Mindkét esetben problémaként merül fel a hiányos, vagy teljességei hiányzó alapdokumentáció. Az 1950 után hasonló szerzeményezés révén bekerült műtárgyak azonosítása is nehéz, sok esetben kivitelezhetetlen feladat. A műtárgyak újraleltározásra kerültek, sok esetben sem régi leltárszám, sem eredeti dokumentáció nem segíti a tárgyak használati, illetve szerzeményezési helyének megállapítására irányuló kutatást. 21. Az újabb szakirodalomból a teljesség igénye nélkül lásd: CSUPOR István 2008.; ERHARD, Andree 2010.; JENEY-TÓTH Annamária 2006.; KÉMENES Mónika 2005.; KLUSCH, Horst 1999.; P SZALAY Emőke 2000.; 2003.; RÉTI László 2007.; ROSCA, Karla-KLUSCH, Horst 2010.; SUBA László 2005.; SÍPOS József 2009.; SZŐCS FÜLÖP Károly-ROSCA, Klara 2006.; SZŐCSNÉ GAZDA Enikó 2002.; 2003.; 2007.; 2009.; 201 Oa-b. 80