Cseri Miklós – Bereczki Ibolya (szerk.): Ház és ember. A Szabadtéri Néprakzi Múzeum Évkönyve 23. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2011)

GAZDA ENIKŐ: Az udvarház árnyékában. A futásfalvi Hamar család

Szőcsné Gazda Enikő AZ UDVARHÁZ ÁRNYÉKÁBAN. A FUTÁSFALVI HAMAR CSALÁD

1 Háromszéket legújabban - egy nemrég megjelent könyv apropóján is - előszeretettel nevezik a kúriák földjének, utalva ezzel azokra a „nemesi udvarházak"-ra, amelyekből még napjainkban is szép számmal található a vidék eldugottabb falvaiban. Amennyiben kissé alaposabban kezdünk kutatni a Székelyföldön élő nemesek kiléte után, elbizonytalanodunk. Már IMREH István, neves székely történész is tépelődött azon, hogy vajon a székelyföldi nemesség és a vármegyei nemesség közt egyenlőségjel tehető-e? Véleménye szerint „A nemesség jogokat, kötelezettségeket jelentett, velejárója volt általában a jobbágytartás, tehát a földesúri szerepkör, valamint az uralmi helyzet (...). Ebbe a társadalmi csoportba a 18. században már a székelységnek csak kis hányadát sorolhatjuk. 1767-ben az összes székely székekben a mágnások és a több jobbágytelkes nemesek a lakosságnak még három százalékát sem teszik ki. Ezt az uralkodó osztálynak tekinthető társadalmi réteget a faluközösség nem is nevezi nemességnek, hanem possessorátusnak. Kell is ez a gyűjtőfogalom, mert ez a kis csoport igen összetett."

2 KOSA László a székely székek, a jászkunok és a hajdúk privilegizált nemesi lakosságáról kiemelte, hogy „A kollektív nemeseket a történeti és a néprajzi irodalom következetlenül hol szabad parasztként, hol libertinusként, mint a parasztság legfelsőbb rétegét, hol a nemesség legalsóbb rétegeként említi."

3 Amennyiben IMREH István és a KOSA László megállapításain tovább tépelődünk, akkor a székelyföldi nemességen belül is sajátos belső rétegződést fedezhetünk fel. Egyes falusi kúriákban legtöbbször valóban nem a szó hagyományos értelmében vett, uralkodó státusú „nemesek" laktak, hanem igen gyakran az igényesebb lakókörnyezet megteremtése iránt fogékony, kollektív nemesi rangú katonarendű családok építtették ezeket. A dominánsan feltörekvő igényekkel megáldott katonacsaládok egy része nem elégedett meg a születési társadalmi státusával, valamint a székelysége folytán neki automatikusan kijáró, de mindenképpen alacsonyabb rendű kollektív nemességgel, hanem arra törekedett, hogy személyre szóló címeres nemesi levelet szerezzen. A Székelyföldön megfigyelhető gyors társadalmi mozgás lehetővé tette azt, hogy régi, I 7. századi gyökerű nemesi családok lesüllyedjenek, mások pedig armálist szerezzenek, s ezáltal birtokaikat magasabb fokozatú nemesi kúriává minősítsék át. Ezt a réteget, az egykori lovas katonák rétegét, akiket egy-két jobbágy vagy zsellér megszerzése révén külsőleg birtokosnak lehetne minősíteni, az előbb említett IMREH István is különállónak érezte a possessorátustól, őket inkább különálló terminussal armalistáknak (nemeslevéllel rendelkezőknek), de a falu belső szövetébe tartozóknak érezte.

4 Amint azt a régi háromszéki levéltári forrásainkból kiolvashatjuk, a kúria szó a 17. században még egyértelműen a legalább armálissal rendelkező családok telkét jelölte. Tehát bővebb jelentésű volt, mint a mai (csak a házra utaló) terminus: a telket, az ezen lévő összes épületet, növényzetet egyaránt magában foglalta. Tehát nem pusztán a possessorok, hanem az armalisták birtokait is ezzel a kifejezéssel illették. A kúrián lévő lakóház sokszor aligalig tért el külalakjában a környékbeli parasztházaktól. PALÁDI-KOVÁCS Attila, magyarországi példákból kiindulva, elsősorban a nagyobb telken való elhelyezésben, a ház nagyobb, tágasabb, sok esetben pusztán a kétmenetes, kéttraktusos alaprajzi szerkezetben, az épületet körülvevő gyümölcsös, virágos és konyhakertben, valamint a lóistálló és kocsiszín telken való jelenlétében summázta a kuriális építkezés jellegzetességeit.

5 Kézdiszék falvaiban a falucsúfolók egy része is jelzi azt a valamikori erőteljes társadalmi differenciálódást, amely a faluképre is jelentős hatást gyakorolt. Márkosfalvát „kódis-nemes Márkosfalvának" gúnyolták, ezzel is jelezve azt, hogy a címeres levél, az armális nem párosult szükségszerűen bőséges vagyonnal. A nemesség a vagyon szempontjából rendkívül is megosztott volt. Amennyiben a kutatásunk tárgyát képező Futásfalva nemesi családjainak adatait próbáljuk a háromszéki nemesi famíliákat számbavevő BIÁS István tanulmányából megismerni, megerősíthető a kezdeti hipotézis. BIÁS az Ambrus, Balázs, Bardócz, Bálint, Falka, György, Györgyjakab, Jakab, Lukács, Makó, Marton, Pál, Sandi, Sikó, Török és Hamar családok nevét említette meg a futásfalvi nemesek közt.

6 Összevetve az általa felsorolt 16 család számát a faluban összeírt jobbágyok és zsellérek számával (1750-ben: 24 jobbágy és 9 zsellér, 1848-ban: 48 jobbágy és 3 zsellér),

7 1. A kutatás az Erdély néprajzi képe a 19-20. században. Alapkutatás a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Erdély tájegységéhez című OTKA kutatás keretében zajlott (K 72428 sz.). 2. IMREH István 1987. 74-75. 3. KÓSA László 2001. 36. 4. IMREH István 1987. 75. 5. PALÁDI-KOVÁCS Attila 2004. 175. 6. BIÁS István 1941. 81-92. 7. EGYED Ákos 1981. 114. 53