Cseri Miklós – Bereczki Ibolya (szerk.): Ház és ember. A Szabadtéri Néprakzi Múzeum Évkönyve 23. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2011)
KISS KITTI: Kovácsolt és öntöttvas edények a háztartásban
lalás korától, réz- és bronzlábasokat az Árpád-kortól. Bronz- és rézedények városi használata a késő középkortól bizonyítható, a I 7. századi várleltárakban és a 16-17. századi régészeti leletek között találtak fém főzőedényeket, lábast, serpenyőt és üstöt egyaránt. 5 A nagyobb folyadéktartalmú ételeket elsősorban cserépfazékban főzték, a fazekat a parázsba állítva vagy tűzzel körbevéve. Kemencében a keverést nem igénylő ételek készültek, általában cserépfazékban, kenyérsütés vagy fűtés idején. Csak a főzés kedvéért nem fűtötték fel a kemencéket. A gyári fémedények térhódítását paraszti környezetben elsősorban a takaréktűzhely elterjedésével kapcsolatban említi a szakirodalom. 6 A zárt tüzelőberendezés elterjedése közel száz éves innovációs folyamat volt, 1830 és 1920 között zajlott le a teljes társadalomban. Az egyes településekre, tájakra vonatkozó néprajzi írásokban gyakran szerepel az edénykészlet megváltozása, párhuzamosan a szabadkémények eltűnésével és a tüzelőberendezések tájanként eltérő időszakban bekövetkező megváltozásával. Európához hasonlóan nálunk is kötődik a vízi élethez az öntöttvas lábas edények korai feltűnése, a munkácsi vasgyár háromlábú serpenyőit a 18. század végén elsősorban tutajosok vásárolták a tutajon való főzéshez. 7 A 18. század végéről nyújt az edényhasználat új irányához fontos támpontot HECKENAST Gusztáv munkája. 8 E szerint a császári privilégiummal felruházott bécsi vas konyhaedénygyár (ahol feltehetően öntöttvas edényeket gyártottak) a helytartótanács által kívánta földeríttetni magyarországi piaci lehetőségeit. Propagandájában gyártmányainak tartósságát hangsúlyozta a fazekasárukkal szemben, az ónnal bevont rézedények ellenében pedig olcsóságát és egészségre ártalmatlan voltát. A vas konyhaedény használata Magyarországon ekkortájt kezdhetett elterjedni, főként a nagyobb városokban és környékükön, valamint egyetlenként kiemelve Zemplén megyében. A szerző szerint elsősorban bécsi, illetve stájer áruról volt szó, a hagyományos konyhaedény azonban fazekasáru és ónozott réz volt 1780 körül Magyarországon. NAGYVÁTHY János 1820-ban megjelent, de az 1798-as esztendőre vonatkozó háztartási könyve a konyhaedények között fa, cserép, porcelán, cin, vas, réz és bádogedényeket sorol fel, és a jó gazdasszony mindennapi teendői közé sorolja a kisebb vasedények tisztítását. 9 Mezővárosi összeírások anyagában, iparosokra vonatkozó hagyatéki leltárakban a 19. század első évtizedeiben előfordul, majd a század közepén már egyre gyakrabban szerepel öntöttvas lábas az egyéb vasedények között. 10 Háromszékről, Kézdipolyánról származó hozománylevelekben 1855-ben még rézüst, 1879-ben már öntöttvas ércüst, érclábas és ércfazék szerepel a módosabb katonacsalád két nemzedékének hozományában." Pesti kézműves polgárok konyháiba enged bepillantást 1815-1865 közt felvett hagyatéki leltárak sorozata. 1 2 PestBelvárosban élő órás mester konyhájában 1845-ben takaréktűzhely állt, és történetesen éppen őnála szerepelt két vastepsi is. A korábbi főzőhely, a nyílt tűz főzőpadkájának segédeszközei, atüzikutya, vasrostély, vasnyárs, vasháromláb eltűnnek ebben a társadalmi körben a század derekán. A leltárak szerint háromféle anyagból készült főzőedényt: réz, vas és cserépedényeket használtak. Cserépedény ritkán került feljegyzésre, akkor is többnyire egy tételként árazva valamennyi. Pest-Terézvárosban élő varga mester 1854-ben kelt leltára rálátást kínál az edények értékére, árára: 6 cserépfazekának becsértéke együtt 24 x [krajcár], 2 cserépserpenyő 12 x; 4 vasfazék I pFt 20 x, 2 vasserpenyő I pFt, I rántó/sütő-serpenyő (?) 12 x. Feltűnő, hogy ebben a részlegesnek látszó, de a feljegyzett lakberendezés és tálalóedények tekintetében gazdag leltárban nincsen rézüst. Eddig és ugyanekkor is a rézüst elmaradhatatlan a leltárakban, általában egynél több darab van a háztartásban, többféle méret, kialakítás és funkció adta változat közül. A fontosabb darabokat árazták a leltárakban, az ilyen rézüst ára 7 vFt, illetve 6 pFt körül járt a század derekán. A leltárakban szereplő vasedények 'kicsi, közepes és nagy serpenyők', 'vasfazekat' viszont csak kivételesen említettek. 1848-ban Pest-Terézvárosban egy kárpitos mester főzőedény készlete I rézüstből és 9 darab vasedényből állt (nincs felsorolás, sem árazás). Hódmezővásárhelyi vagyoni leltárak vizsgálatakor Szenti Tibor az 1880-1922 közötti időszakból származó 3 I db leltárban tesz említést a városi háznál összeírt ingóságok között az újonnan megjelenő zománcedényekről. 1 3 Egy 1900-as ceglédi leltárban „két kék vas" főzőedény szerepel.' 4 A kőedény és porcelán iparra vonatkozó vizsgálat alapján rögzítették a Kereskedelmi- és Iparkamara jelentései, hogy az 1870-es években az öntöttvas edények elterjedése nehéz helyzetbe hozta a kerámia, különösen az edénykészítő ipart, kőedénygyárak sora szüntette meg ekkor tevékenységét. 1 5 Fémedények paraszti környezetben az 1900 körüli évtizedekben Paraszti környezetre vonatkozó tudósítások szerint a 19. század második felében, a 20. század elejére nagyobb mértékben használtak már öntöttvas edényeket ebben a 5. RIDOVICS Anna-TOMKA Gábor 2005. 209-210. 6. KISBÁN Eszter 1997. 436-437.; ISTVÁN Erzsébet 1980. 379-380.; SABJÁN Tibor 2002. 7. BARNA Gábor 1988. 204.; FELHŐSNÉ CSISZÁR Sarolta 1986. 468. forrás megjelölése nélkül. 8. HECKENAST Gusztáv 1971. 76-77. 9. NAGYVÁTHY János 1820. 10. BENCSIK János 1993. 156.; KEMECSI Lajos 2001. 199.; SZABÓ Sarolta 1993.68. I I. KÓS Károly 1981. 476. 12. DÓKA Klára 1975. 575-584. Tanulmányának mellékletében 7 hagyatéki leltárt közöl, ezek többségben német nyelvűek. Kessel 'üst', Pfanne 'serpenyő', Hafen 'fazék'. I 3. SZENTI Tibor é. sz. „A háztartási eszközök közül kiemeljük a cirokseprűt, tésztareszelőt, a fa fürdőkádat és a takaréktűzhelyt. A tároló edények között megtaláltuk a bádog-, vas- és zománcozott edényeket. A sütő- és főzőedények sorába a konyhai pléhedények és a zománcozott edények léptek." 14. KOCSIS Gyula 1988. 15. KATONA Imre 2001. 349. 127
