Bereczki Ibolya - Cseri Miklós (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 22. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2010)
Rácz Jenő: Restaurátori beavatkozás egy nyugat-nógrádi kisnemesi kúria rekonstrukciójában – Adatok a térség építőgyakorlatának változásához a 18. század elejétől a 20. századig
félágasok esetleges rögzítésének, sem az épület középvonalában ágasok nyomának, ezért a terhet a födémre, illetve a falakra átvivő, gerendapadba csapolt ollószár kínálkozott lehetséges megoldásául a problémának. Ennek speciális alkalmazásáról számol be egy pajta fedélszékével kapcsolatosan GÖNYEY Sándor a közeli Diósjenőről, 24 HALÁSZ Péter-SUDA Vilmos emlékezés alapján, 2 5 és BALASSA M. Iván egy felmért lakóház kapcsán, az alsó Garam-menti Szőgyénből. 2 6 A fentieket leszámítva inkább csak kisebb jelentőségű épületek, (pincekunyhó) tartották fel egykori alkalmazását, távolabbi környezetünkben és a Börzsönyvidéken is. A tetőforma településünk környezetében a kontyolt nyeregtető füstlyukkal, a 20. század fordulójától az oszlopos elő- és oldaltornácok terjedésével, inkább a széles vízvetős nyereg, vagy az átalakított tetők esetében az oromfalas (tűzfalas) nyeregtető. Epületünk tetőszerkezetét is a tűzesetet követően már úgy újítják meg, hogy a födém és tetőszerkezet nincs kapcsolatban. Padlásgerendákat alkalmaztak, és valószínűleg az egyszerűbb megoldás okán, a kontyolást sem állították vissza. Vályogtéglából tűzfalat építettek, amely azután a csapó esők következtében a falajja vizesedését, és a lábazat későbbi kifagyását eredményezte. E tűzfalat az 1960-as években elbontva, újítja és nyújtja meg a tetőt (lecserepezve az első szoba vonaláig,) Bela Miklós ezermester, már akácfát és állószékes konstrukciót használva (a szarufákat ezzel, és a koszorúgerendába való csapolással támasztva). Részben ezt az állapotot őrizte meg a felmérés 1971 -ben. Még egy jelenségre kell felhívjuk a figyelmet, amely a padláson talált néhány fenyőzsindely kapcsán vetődhet fel: hogy egykor épületünk zsúpfedését esetleg ezzel szegték volna, (?), ennek felföldi alkalmazására szórványos adatok 2 7 is állnak rendelkezésre. A 1970es évek végén immár a további részeken is megújítják a tetőt, talp és koszorúgerendát, szarufákat cserélve, részben igazodva az előző megoldáshoz, csak lényegesen gyengébb szakmai színvonalon. A csonkakontyos előtetőt elbontva a főhomlokzaton, a házvégekre lécvázas farostlemez borítást készítettek. Dolgozatom második felében a fentiekben közreadott objektumegyüttes rekonstrukciójának tervezéséhez, illetőleg az ezt megelőző kutatás közben gyűjtött anyagot és analógiákat szeretném közreadni. Ezek a legszűkebb történeti háttér mellett általában, mindig a felmerülő problémákkal kapcsolatosan, a korábbi, mára megváltozott építési, kemence- és kályhaépítési, füstelvezetési technológiák közül azok kiszűrésére és adatolására vonatkoznak, amelyek segítséget nyújtottak az eligazodásban, ezen a „meglehetősen kevert területen," ahol BARABÁS Jenő ( 1997. 164.) szerint a „tüzelőszerkezet térstruktúrája további vizsgálatot igényel, a recens és történeti anyagban egyaránt". A szokásos források mellett személyes gyűjtőmunkát is folytattunk, főként a faluban és Csesztvén, Balassagyarmat térségében, Szügy, Patvarc, Őrhalom községekben, a jelenlegi országhatáron túl, Bátorfalu, Kővár (Kolare), Apafalu (Opava), Hrussó-Magasmajtény (Hrusov), Szuhány (Suhan) helységekben, legdélebben Ácsán, és nyugati irányban legtávolabb Bernecebarátiban. Mindenütt az épületünkön fellelhető építészeti megoldások: koszorúgerendás csüngőszarufás fedélszékek, szögletes szobai kemence vagy kályháskemence, táblás kályha, szabadtűzön való főzés, szabadkéményes, vagy esetleg, korábbi füstelvezetési gyakorlat emlékeit kutatva. A különböző gyűjtőpontok mindegyikén akadt egykét olyan épület, illetve adatközlő, akik segítségével sikerült ilyen, a munkához szükséges szondázó megfigyelést tennünk. Támaszkodtunk továbbá a Nógrád Megyei Levéltár, a balassagyarmati körzeti levéltár, a Palóc Múzeum témánkba vágó anyagára, a Néprajzi Múzeum Fotótára környékünkön felvett korai dokumentumaira. Segítséget nyújtottak iránymutató megjegyzéseikkel ezen intézmények dolgozói, továbbá a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum munkatársai, elsősorban Sabján Tibor, aki a rekonstrukció előtt megtekintette az épületet, hasznos ismeretekkel és tanácsokkal látott el az egész munka folyamán, amelyet ezúton is köszönök. II.A népi építészeti gyakorlat változásának körülményei a IŐ. század elejétől a 19. század végéig A török világ megszűntével a 17. század végén a megye középső és déli felében jelentős népmozgás kezdődik, a korábban elnéptelenedett, pusztává (deserta) vált területek, falvak újranépesítésével. Az eredeti birtokosoknak a magas hadiváltság megfizetése után, de a gazdátlanul maradt területek újraosztása nyomán érkező új tulajdonosoknak is, elsődleges céljuk volt, hogy területeik művelés alá kerüljenek. Ennek érdekében hívogatnak az Ipolyon túli megyerészből, valamint a szomszédos, főként északi nagy népsűrűségű területekről, felajánlva a jövendő jobbágyoknak az ingyenes építőfa, 2 8 és a hosszabb rövidebb távú adómentesség lehetőségét. Ennek lejárta után a gazdasági kényszer (adózás, robot) miatt, a jobbágyok számára a nagycsaládi rendszer tűnt legbiztosabb életformának, amely a birtokos által kijelölt telkeken egy idő után a zsúfolt együttélést eredményezte, kiscsaládok betagolódásával esetleg egy újabb kamra építését téve lehetővé. A közben lassan fejlődő gazdálkodási struktúrák (trágyázás és háromnyomásos rend általánossá válása, piaci lehetőségek kiszélesedése) ösztönzőleg hatottak a tőkével rendelkező közép- és nagybirtokosokra, hogy sokszor a jobbágy telekállományának megkurtításával, összevonásokkal a majorsági gazdálkodás megszervezése mellett döntsenek. A birtokkoncentráció24. GÖNYEY Sándor 1937. 304. 33.ábra 25. HALÁSZ Péter-SUDA Vilmos 1977. 3 19. 26. BALASS M. Iván 1990. 16. 26. ábra. 19. 27. BALASSA M. Iván 1994. 167-172 28. ZÓLYOMI József 1974. 12. 205
