Cseri Miklós - Bereczki Iboly - Kovács Zsuzsa (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 21. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2009)

Sabján Tibor (1952–2009)

Sabján Tibor 1952. március 14-2009. április 2006-ban, Szentendrén 2009. április 4-én hosszan tartó, súlyos betegség után örökre eltávozott körünkből Sabján Tibor, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum etnográfus-építésze. Szekszárdon született, 1970-ben szerzett építész technikusi képesítést a Pollack Mihály Építőipari Technikumban. 1974-ben a debreceni Ybl Miklós Építőipari Műszaki Főiskolán magasépítész szakon nyerte el üzemmérnöki oklevelét. 1976. június 25től haláláig, közel 33 éven át dolgozott a Skanzenben. 1980-ban építészi munkája mellett kezdte meg néprajzi tanulmányait Debrecenben, a Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszékén, ahol 1985-ben szerzett kitüntetéses diplomát. Szakdolgozatát a népi cserépkályhákról írta. Sajátos érdeklődése, színes egyénisége, grafikusi tehetsége precíz mérnöki tudással párosult, és szakmánk egyedülálló személyiségévé tette. Pályáját a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban építészként kezdte, és a saját módszereit is kereső, fiatal intézményben hamar meghatározó szerepet kapott az egymást követő gyors épületbontások és áttelepítések során. A Dél-Dunántúl, a Nyugat-Dunántúl tájegység 1970-es-80-as években zajlott épületbontásain szerzett tapasztalatait kiváló, a Ház és Ember lapjain közölt tanulmányaiban adta közre. A fiatal építész könyvslágerré lett első kötete, A búbos kemence több kiadást megért. Gazdag illusztrációi, világos leírásai és mérnöki pontosságú rajzai több generáció - nemcsak szakmaibeliek - számára a kályhák, kemencék szakavatott, ám a gyakorlati építészetben is helytálló tudósává avatták Sabján Tibort. Közben a Skanzen műteremvezetőjeként számos épület kiviteli tervének elkészítése, s szinte valamennyi tüzelőberendezésének megtervezése, a kivitelezés gyakorlati ellenőrzése kapcsolódott a nevéhez. Érdeklődése az 1980-90-es évektől az öntöttvas kályhák kutatására is kiterjedt, a Szabadtéri Néprajzi Múzeumba jórészt általa begyűjtött, igen változatos típusok történetét is felkutatta, korábban kevéssé alkalmazott forrástípusokat, mint a gyári katalógusokat is kiaknázva. 1998-99-ben Az öntött vas dicsérete c\mű önálló kiállítás keretében mutathattuk be e gyönyörű tárgyakat Budapesten, majd Szentendrén. 1997-től immár a Néprajzi Osztály munkatársaként, elsősorban a néprajzi kutatásra és a muzeológiai munkára koncentrálhatott. Az Alföldi mezőváros tájegység néprajzos muzeológusaként többek között a Skanzen egyik jelképévé vált épülete, a Dusnoki szélmalom kiállításának megvalósítása, berendezése fűződik a nevéhez. Dunántúliként az alföldi falvakban, városokban kutatva különösen Karcag építészeti hagyományai, sajátos kultúrája, Nagykőrös gazdag kézművessége ragadták meg. Az ezredforduló után a múzeumban már ritkábbá vált épületbontások közül a Dél-Dunántúl tájegység drávacsehi lakóháza, az Alföldről a karcagi lakóház, majd ugyanonnan egy nyári konyha bontása jóval többet jelentett, mint szakszerű muzeológiai módszerekkel elvégzett, jól dokumentált szakmai munka. A bontásokon a múzeum munkatársai mellett nagy számban vettek részt néprajz szakos egyetemi hallgatók, Karcagra pedig Sabján Tibor kezdeményezésére középkoros régészek, restaurátorok is meghívást kaptak. Gyakorlati tudása, a néprajz és az építészet számára egygyé ötvözött tapasztalata, élvezetes, ugyanakkor érthető, világos előadásmódja valódi pedagógussá is tette. Szakértelme, markáns véleménye évtizedeken át meghatározó volt a Szabadtéri Néprajzi Múzeum kiállításépítő gyakorlatában. 287