Cseri Miklós - Bereczki Iboly - Kovács Zsuzsa (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 21. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2009)

SZABADTÉRI MUZEOLÓGIA 40 ÉVE MAGYARORSZÁGON - Sári Zsolt: Skanzenek és európai együttműködések – A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Cult-Rural projektje

pektíva és a globális nyomás" című tematikát dol­gozta ki és hozta létre az „S.O.S. Save Our Sources! Mentéstek meg forrásainkat" című kiállítást. A mai kor hagyományos (termes) és szabadtéri vagy öko-múzeumai, néprajzi és természetvédelmi, illetve természetrajzi gyűjteményei több célt szol­gálnak. Kortársainkhoz szólnak, tanítják és elgon­dolkodtatják őket, illetve szembesítik őket félelme­ikkel és lehetőségeikhez mérten segítséget nyújta­nak abban, hogy a mai fiatalok jobban megértsék a körülvevő világot, a tudati-lelki, társadalmi, és fizi­kai környezetet. A múzeumi feladatok (gyűjtés, őr­zés, bemutatás, oktatás) nem lehetnek öncélúak. A legsúlyosabb kérdés bolygónk jövőjére vonatkozik, mit fogunk majd gyermekeinkre hagyni? Az, hogy a múzeumok hogyan alkalmazkodnak a kihívásokhoz, a társadalmi- és környezeti problémák által felme­rülő kérdésekre, rajtunk is múlik. Ismert gyakorlat hogy válságok idején megoldásként, a már bevált eszközökhöz folyamodunk. Érthető tehát, hogy mú­zeumaink egy olyan szakmailag is megalapozott, ma is releváns témához nyúlnak, mint a vidéki élet, illetve a falusi vagy népi örökség. Az ilyen típusú múzeumi gyűjtemények tárházai a paraszti, illetve vidéki élettel kapcsolatos tárgyi és szellemi emlékeknek. A vidéki örökség valójában egy olyan forrás, amely több, jelenleg feltáratlan ér­téket hordoz lehetséges megoldási módozatokat kí­nálva a világunkat sújtó válságidőszakban. Ezek a gyűjtemények kapcsolatot teremtenek a vidéki em­berek tudása és a mai kor szükségletei között. A vidékkel kapcsolatos hagyományok és relikvi­ák nem szükségszerűen jelentenek régi dolgokat, és nem korlátozódnak például az igavonó állatok­kal húzott elavult mezőgazdasági eszközökre. A mai kor gépesített mezőgazdaságának eszközei, annak ellenére, hogy az agrárgazdaság szerves ré­szeinek tekintendőek, a jövő múzeumi tárgyai lesz­nek. Mondhatjuk-e azt, hogy az egyik vidéki örök­ség és hagyomány többet ér, mint a másik, tehe­tünk-e erkölcsi különbséget a kettő között? Ebben a helyzetben meg kell változtatni nézőpontunkat, hogy másként tekintsünk majd a régi ekékre és kaszákra, nagyanyáink orvosságaira, és a pénz szűke szülte kreatív megoldásokra. A kérdés tehát ilyen formában is feltehető: használhatjuk-e a múlt eredményeit, illetve módszereit a holnap kér­déseinek megválaszolására? A vidékiek és a mezőgazdaságban foglalkoztatot­tak tömeges városba és iparba áramlását a tudo­mány „rural exodus"-nak nevezi. Ez a folyamat az elmúlt kétszáz évben, de különösen a 20. század kö­zepétől Európa különböző történelmi háttérrel, me­zőgazdasággal rendelkező országaiban egyaránt megfigyelhető, és számtalan problémával jár. A vi­dék elhagyásában a mezőgazdaság intenzív gépesí­tésén kívül nagy szerepe volt annak, hogy az agrár­politika egyre kevésbé a kistermelőket, a családi gazdaságokat, farmereket támogatta, mint inkább a nagy termelési átlaggal dolgozó nagybirtokokat, gazdaságokat. Ezt a folyamatot erősítette a global­izáció és az urbanizáció, amely a könnyebb élet lehe­tőségét ígérte. Napjainkban is egyre több vidéken élő ember hagyja el a falvakat és költözik városokba. Emellett a falvak lakossága folyamatosan öregedik, így egyre nagyobb számban halnak ki a kisebb tele­pülések Európa különböző térségeiben. Ezáltal a rurális kultúra bizonyos elemei is eltűnnek. Újraértelmezve a vidék örökségét, a legjobb pél­dákat tekinttettük irányadónak. A megörökített és bemutatott vidéki szokások és életformák négy fő útmutatást adhatnak a mai társadalomnak: az idő és annak ritmusa jobb megértését, a fogyasztási cikkek előállításába fektetett munka és erőforrások értéke­lését, a fogyasztói társadalom és a divat által meg­követelt változásokra való kritikusabb reagálást, és végül annak felismerését, hogy a tradicionális szer­tartások, ünnepek, és közös emberi értékek a meg­újulás lehetőségét rejtik a ma embere számára. A vidék öröksége, a régi tudások és technikák se­gítenek a mindennapokban felülvizsgálni életmó­dunkat, megváltoztatni beidegződéseinket, fogyasz­tási szokásainkat. Nem arra buzdít, hogy régi korlá­tozásoknak vessük alá magunkat, inkább döntéseink hatásának tudatában érdemes önként választanunk magunknak a mai kornak megfelelő életszemléle­tet. Például előnyben részesítjük a helyi anyagok és energiaforrások, a fa, a föld, a szél és a nap igénybe vételét az alapanyagok környezeti kockázatokkal já­ró szállításával szemben. Az újrahasznosítás a fo­gyasztás ellenőrzésének erős vágyára támaszkodik: inkább tartósat vásárolni, illetve újból felhasználni, mint eldobni. Az élelmiszerek fogyasztásában is új megközelítésre van szükség: kevesebbet, de jobbat enni. Ez az elv annak felismerésével is kiegészül, hogy az értékes étel előteremtéséhez meg kell óvni a környezetet is, vagyis a táj maga kerül a tányé­runkra. A projekt végül a hagyományos társadalmak közösségi szemléletére hívja fel a figyelmet. Arra, hogy a választás felelőssége mindenkié. A kulturális örökség szerepe a vidéki régiókban, mint az identitás forrása a falusi közösségek szá­mára kapcsolatot jelent a kortárs kulturális tőke és a falusi örökség között. A projekt a mai kor négy legégetőbb kérdésére helyezte a hangsúlyt: az energia igények teljesítése, az újrahasznosítás, az élelmiszertermelés és a ter­mészetvédelem. Fontos követelmény, hogy kiemel­262

Next

/
Thumbnails
Contents