Cseri Miklós - Bereczki Iboly - Kovács Zsuzsa (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 21. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2009)

SZABADTÉRI MUZEOLÓGIA 40 ÉVE MAGYARORSZÁGON - Szabó Zsuzsanna: A hitelesség kérdése az élő múzeum és a rendezvények esetében, a skanzenek gyakorlatában

5. kép. Márton-búcsú: a Lajta Néptáncegyesület életképe (DEIM Péter felvétele) keltek, körjátékoztak, kukoricaszárból játékot készítettek, csutkából várat építettek. 4. Amennyire az időjárás engedte, az életképek szereplői az utcán is korzóztak, egymáshoz benéztek. 5. A nap vége felé az együttes tagjai levonultak a nagysátorba, és búcsúzásképpen a színpadon táncoltak el néhány koreográfiát, majd a közönségnek kisalföldi táncokat tanítottak. Valamennyi közreműködő viseletbe, a néptáncegyüttes számára készíttetett kosztümökbe öltözött. A lányok fehér blúzt, bő szoknyát alsószoknyával, fehér harisnyát, karaktercipőt viseltek, fonott hajukat szalag díszítette. A fiúkon fekete nadrág, fehér ing, fekete mellény, lábukon csizma volt. A Halásziból érkező asszony saját öltözetében dolgozott, a horvátok pedig gazdagon hímzett inget, blúzt és kalapot, illetve fejkendőt öltöttek magukra. A drámajáték leginkább a living history módszeréhez hasonlóan működött. A szereplők a látogatókat igyekeztek bevonni az eseményekbe. Az előadók, miközben szerepet játszottak, időről időre kiszóltak a szerepükből. A Márton-búcsú esetében egy elhagyott szokásról van szó, amelyet az 1990-es években alakult halászi hagyományőrző egyesület a helyi emlékezet alapján rekonstruált. A Márton-búcsú azóta minden évben fontos, visszatérő eseménye a településnek. Az eltelt 18 év távlatában ez a revival, különösen a vidék hagyományaiban közvetlenül is érintett, a helyi ünnepen és közreműködő szereplőkkel megjelenítve a folklorizmus - múzeumi terminológiával kifejezve hiteles bemutatásának ígérkezett. (Erre az ellentmondásnak tűnő megállapításra később még viszszatérünk.) A múzeumi adaptációban azonban - a fesztivál időbeli viszonyaihoz, a kiállítási térhez és a pénzügyi lehetőségekhez alkalmazkodva - változtatni kellett a szereplők számán, összetételén, a dramatizált szokáselemeken, az idő strukturálásán stb. Ahogy a ceremoniális rend és a spontaneitás tere beszűkült, úgy jutott egyre nagyobb szerepe a stilizálásnak. Mindeközben az enteriőrök „megszólaltatása" kevéssé sikerült, hiszen a tájegység koncepcióját nem lehetett igazából összesimítani a szokás dramaturgiájával. Ez a problematika a világkiállítások óta jelen van a szabadtéri néprajzi kiállítások gyakorlatában. A Néprajzi Faluban 1885-ben például egy matyó lakodalmast mutattak be. Az ünnep dramaturgiája, a közreműködők és a közönségtömeg egyaránt megkívánta, hogy az adott eseménysor - ahogy a való életben - több portát érintve valósuljon meg. Ez a Néprajzi Faluban azzal járt, hogy például a matyó 253