Cseri Miklós - Bereczki Iboly - Kovács Zsuzsa (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 21. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2009)
Vass Erika: Festett bútorok egy kalotaszegi településen
ládácskán(D571) pedig ugyanolyan „csüngők" láthatók, mint a Szabadtéri Néprajzi Múzeumba került ládán. Egy fényképen fehér alapú bölcsőt is megörökített GÖNYEY Sándor, egy másik fotó pedig bútorfestő legényt és menyecskét mutat munka közben (F90500-90501). A Magyarvistáról, 2 9 Méráról, 3 0 Mákófalváról 3 1 és Bogártelkéről 3 2 fönnmaradt fotókon is nyomon követhető, amint a 20. század elejének díszítetlen, egyszerűbb bútorait az 1950-60-as évekre fölváltották a gazdagon díszített darabok. A fotók és a terepen tapasztaltak alapján összességében megállapítható, hogy az idő előrehaladtával a bútorok egyre cifrább, szinte már túlzsúfolt díszítésűek lettek. Ebben közrejátszhatott a készíttetők magamutogatása és egymással rivalizálása is. Persze a motívumok típusaiban, a színárnyalatok használatában és a díszített felületek mértékében különbség van az egyes települések között, s ezek alapján beazonosíthatók a készítők is. Egyik adatközlőm véleményét idézem: „Sok mindentől függ a festés. Ez teszi aztán gazdaggá a bútort. Mer egy fehér bútor fehéren marad, már nem kiadós, bármilyen jó munka van rajta. De ha megfestik, és gazdagon festi meg, akkor aztán a szemet elkapja, meggazdagítja, saját maga magát." A vidékre jellemző gazdag festés hátterét a jó kereseti lehetőségek teremtették meg: a közeli Kolozsvár piacára történő tejtermékek előállítása, illetve a közeli bányák, gyárak nyújtotta munkahelyek. Ám a várostól távolabbi vidékek nem követték ezt a dús kavalkádot mutató formát: „Mertpénzileg ez a kattan a leggazdagabb. " Nagypetri, Váralmás környékéről így beszélt egy sokfelé járt idős férfi: „Ha a vasúton túlmegy az ember, ott már nagy különbözetek vágynák, nem kicsik... Ott szegényebb a háznak a bébútorozása. Gyengébb, szegényebb. Nincs módja az embereknek, nem fektetett annyi súlyt reá... Mentül kevesebb vót a pénzhozam, annál szegényebb az őtözködés. Ott már szegényebb a festmény is, bútorzat is... Nem olyan divatos és nem jár élen, még közepesnek se felel meg. Pláne egy román faluban ha az ember jár, ott már még szegényebbnek tekintettem a festményeket is. " A bútorkészítés a vizsgált településen A tisztaszoba gyakorlatilag csak a család vagyoni helyzetének szimbóluma, hétköznapokon nem használják. Csupán a „falusi ruhák"-at tárolják itt, illetve keresztelés, lakodalom, vendégfogadás alkalmával vezetik ide azokat a személyeket, akik előtt fontosnak tartják kifejezni a család presztízsét: amikor jöttek kiránduló csoportok Magyarországról, csodálták a bútort. " „Amikor a fiamat keresztelték, abban jártunk, meg igyekeztünk, hogy szépen berendezzük, ha följönnek a falubeliek, akik meg voltak hívva a keresztelőbe. " A településen „falusi szobá"-nak nevezett helyiség berendezését a lányok többnyire a konfirmálásukra kapják meg, ám mivel nagyon munkaigényes darabokról van szó, általában nem készül el a teljes berendezés a konfirmációra, hanem több évig is eltart az asztalosmunka, illetve a festés vagy festetés. A család anyagi helyzetétől is függ, hogy milyen ütemben tudják kifizetni a megrendelést: „Kinek hogy volt ideje, hogy volt tehetsége, hogy csináltassa, mer azért pénzbe került. " „Mindenki abba járt, hogy csináltasson bútort, nem akart senki lemaradni a másiktól. "Voltak, akik az édesanyjuktól örököltek, mások pedig (például ha több lánytestvér volt vagy az édesanya bútora nem tartalmazott kellő mennyiségű és méretű bútort) újonnan fogtak hozzá a készítéshez. Persze olyan eset is előfordult, hogy egy ifjú párnak két rend bútora is lett, ha a férjnek nem volt lánytestvére. A módosabbak új fenyőfa anyagból csináltatták a helyi asztalosok egyikével a bútoraikat, míg a szegényebbek általában a nagyszülőktől örökölt régi bútorokat festették le újra. Ezért kevés olyan bútor maradt meg eredeti állapotában, ami lehetővé tenné a motívumkincs változásának vizsgálatát. Arra is akadt példa, hogy a megrendelő nem pénzzel fizetett az asztalosnak, hanem például ház építésekor elment hozzá dolgozni. Mivel egy komplett berendezés igen sokba kerül (árat senki nem mert konkrétan mondani), ezért az volt a gyakorlat, hogy 2-3 év alatt darabonként készíttették el, mikor mire volt pénz. Télen bent a házban nem lehett a nagyobb darabokat festeni, nyáron pedig a kinti munkák lassították a festést. A festéshez magas fényű zománcfestéket használtak, amit sokáig Magyarországról hoztak, mert Kolozsvárott nem volt megfelelő minőségű, ez azonban most már innen is beszerezhető. Akik maguk kezdtek a festéshez (vagy azért, hogy pénzt spóroljanak meg, vagy mert a családon belül az idősebbek értettek hozzá, és tőlük megtanulták), gyakran idő hiányában az utolsó darabokat nem fejezték be teljesen, és a minták egy része lemaradt. Az 1950-es években már mindenki igyekezett festett garnitúrát készíttetni a konfirmálás előtt álló lányának. Aki azonban árva volt, nem engedhette ezt 29. F 155438 ERDÉLYI Zoltán 1961; F 167076-167085 HOFER Tamás, 1962; F 190271-190282, 190309-190315 GYÖRGYI Erzsébet, 1962; F 268982-268983 CHARMET, Jean-Loup, 1966; F 286181-286185 STUBER György, 1975. 30. F 9485 GYÖRFFY István 1908; F 16691 1-166921 HOFER Tamás, 1962. 31. F 269807 MARX József 1960; F 286222-286223 STUBER György 1975. 32. F 302461, 302465, 302475-302478, 302479 SZÖLLŐSY Kálmán 1942-1944 között; F 87959-87961, 87966, 87967 GÖNYEY Sándor 1940-41 körül. 126
