Cseri Miklós - Bereczki Iboly - Kovács Zsuzsa (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 21. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2009)

Vass Erika: Festett bútorok egy kalotaszegi településen

meg magának. Igy például egy lánynak, akit a beteges édesanyja egyedül nevelt, s aki a bútor előállítását saját kézimunkáinak eladásából fedezte, 20 éves korában, 1960-ban kezdték el a bútort készíteni. Az asztalossal úgy egyezett meg, hogy „rendre", azaz egyenként, sorjában lesz meg a bútora, mert csak lassan tudott fizetni. Arra nem volt anyagi lehetősége, hogy cifra bútort festessen magának, ezért diófa színű lett az együttes, amin kevésbé látszik a kosz, és amit könnyen lehet tisztítani. A három év alatt elkészült bútorokért két tehén árát fizette ki (egy kasztén, egy szekrény, egy vetett ágy, egy tükrös toalett és egy kanáltartó; ládája még a nagyanyjától maradt és asztalt, székeket sem készíttetett). A településen az 1960-70-es években 6-7 asztalos is volt, de nem mindenki foglalkozott kizárólag kalotaszegi bútorokkal, hanem nyílászárókkal, vagy éppen amire igény volt. Egyesek eljártak a közeli gyárakba is dolgozni, és csak másodállásban készítettek bútorokat, míg másoknak ez jelentette a főállást. Persze mindenkinek megvolt a maga stílusa, formakincse, ami alapján meg Lehetett különböztetni [„látszott a keze munkája"), hogy melyik bútort ki festette. A munka többnyire úgy oszlott meg, hogy a férfiak végezték az asztalos munkát (esetleg egyszínűre lealapozta azokat és előrajzolta (3. kép) a nagyobb mintákat), a festés pedig a feleségére vagy a család fölállásától függően lányára, menyére maradt. A korábbi időszakról egy 1923-ban született férfi arra emlékezett, hogy gyermekkorában egy nádasdaróci emberrel készíttettek a helybeliek közül többen bútorokat, illetve az 1897-ben született VARGA Gyurka János testvér kezdett helyben asztalos munkákat vállalni, aki Mákóban tanulta a mestérségét. Ő még főleg kék színt használt, és nem festett olyan gazdagon, mint a későbbi nemzedék: „Az asztalos mesterség kiszaladt egészen nálunk, ebből a kis faluból." Az egyik kiemelkedő mester VARGA Pál János volt (1916-1989), ő Kajántóra és Nagykapusra is dolgozott, majd idővel a leánya folytatta a festést. Jelenleg egy asztalos él a faluban (1956-ban született a vizsgált településen). A mesterség fortélyait az egyik szomszédjától tanulta el, aki Magyarvistára, Nádasdarócra, Bogártelkére, Mákófalvára és Nagykapusra is dolgozott. A 3 év kolozsvári szakiskola után 1974-ben a kolozsvári bútorgyárban helyezkedett el, ahol külföldi megbízásra „úri bútorokat" gyártottak. Az ingázás nehézségei miatt kb. 10 év után váltott állást, és Egeresre került karbantartó asztalosnak. A forradalom után a bányavállalat nehézségei miatt ismét váltott: 1992-1999 között „maszekban" dolgozott, akkor nagy kereslet volt kalotaszegi bútorra (ehhez hozzájárultak a helyi viszonylatban kimagaslónak számító magyarországi keresletek is, illetve egy piramis jellegű szerencsejáték, amiből néhány család nagy haszonra tett szert), s így Magyarvistára, Türére, Bogártelkére és Nádasdarócra is készített bútort. Az asztalos mintakönyvében (4-, kép) minden bútortípus megtalálható pontos méretekkel, bár ha a megrendelő más méretűt akart, akkor az igényekhez alakította őket. Alapjában azonban ugyanazokat a formákat készítette mindenhová. A bútorok gazdag díszítőelemeit, így az esztergált díszléceket és a tornyokat is ő készítette. Az utóbbiakat sablon (5. kép) minta alapján vágta ki, majd lecsiszolta és gombokkal látta el. Az egyes darabokat legföljebb fehér színűre alapozta le, a díszítést már nem ő, hanem a lánytestvére vagy más asszonyok végezték. Ha más településre kerültek a bútorai, akkor az adott faluban festették le azokat, mert a díszítéstechnika, a színvilág, a motívumkészlet a helyi ízlésnek megfelelően mindenütt más volt. 3. kép. Egy asztalos özvegyének pléhből készült mintái (DEIM Péter felvétele) 4. kép. Sifon terve az asztalos mintakönyvében [DEIM Péter felvétele) 127