Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 20. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2007)
MOHAY TAMÁS: Erdély, a vallási sokszínűség és a türelem földje
2. kép. Harangláb ((VASS Erika felvétele, 2006) időszakai. Mások a munkatilalmak, az időpontokhoz fűződő hiedelmek, más a védőszentek szerepe. Más és más a 16. századi Gergely-féle naptárreform átvételének az ideje; ismert, hogy a naptárreform körüli vita különösen Németországban mérgesedett el a 16-17. században, de erdélyi naptárvitáról is tudunk. E kérdésből még a 20. században is adódtak felekezeti villongások, mert a Julián-naptárhoz ragaszkodó ortodoxok önazonosságuk feladását látták a nyugati időszámítás átvételében. 4 * Romániában a Juliánnaptárt véglegesen csak 1927-ben adták fel. Az idő szemlélete nemcsak az esztendő rendjében érvényesül. Az, hogy vallási értelemben mikor van az „időszámítás" kezdete, szintén kissé eltér felekezetenként. Nem tagadható, hogy a protestáns tradícióban mintegy zárójelbe kerültek a keresztény hagyománynak a 16. századot megelőző időszakai. A katolikus tradícióban erős határpontotjelentett az újkorban a tridenti zsinat, de távolról sem olyan erősét, mint a protestánsoknál a reformáció: a saját történet részeként tartották számon továbbra is a középkori szenteket, a patrisztikus kor egyházatyáit. Az ortodox egyházakban erősebb a belső folytonosság, még ha ennek tudata talán nem is mindig látszik. Az ikonok mindenesetre törés nélkül visznek tovább kora középkon ikonográfiái mintákat; ilyenfajta folytonosságot sem a meg-megújuló stílusváltásokon keresztülhaladó katolikus hagyományban, sem a protestánsok képeket nélkülöző templomaiban nem tapasztalhatunk. Felekezetek szerint eltér és más-más módon fejeződik ki a vallás alapvető fogalma, a szent. Más a szent szó, a szent cselekmény, a kép, a tér, az épület katolikus, protestáns, ortodox hagyományokban. Mások szent tárgyai, helyei, könyvei, képei a többiek számára lehetnek ugyancsak tiszteletre méltóak, noha a saját tradíciójukban ezek nem számítanak szentnek. A tisztelet közvetítője lehet a személyes jó viszony, a másokkal közös sors, ahogy pl. evangélikusok is kitesznek olykor ortodoxoktól származó szentképeket a házuk falára. 49 Máskor azonban közömbösek, vagy egyenesen zavaróak, mások szent dolgai, amit akár ellenérzéssel, ellenséges érzülettel is fogadhatnak. Erdélyben, a vallási türelem hazájában különösen gazdagon fejeződnek ki ezek a viszonyrendszerek. Templomok elvétele, visszavétele mindig együtt járt a képek, szobrok, a berendezés átrendezésével, sokszor tűzre kerülésével, pusztulásával, máskor csak egyszerű „újraszentelésével". A terek körüli szimbolikus térfoglalási akciók, jeles helyek vallási tartalommal, jelekkel való megjelölése évszázados múltra megy vissza. E téren már az is néprajzi kutatás tárgya lehet(ne), mit és hogyan tudnak az egymás szoros közelségében élők egymás szent fogalmairól. Szórványos tapasztalataim azt mutatják, hogy a szomszédok közt van, lehet egy felületes ismeret, ami a hétköznapi életben körülbelül arra elég, hogy ne legyenek ütközések (ahogy a nagyvárosban a járdán szembejövőt is ki tudjuk kerülni anélkül, hogy jobban megnéznénk, kinek is nem akarunk nekimenni); de ritka a mélyebb, gazdagabb ismeret. Hogy alakul ez át vegyes házasságok folytán? Egymás istentiszteleteire eljárni alkalmasint könnyű lehet, még egymás énekeit is meg lehet tanulni; kérdés, hol húzódnak az otthonosság érzésének határai a szent kifejeződési formáival kapcsolatban? Meddig tartanak a befogadás gesztusai, hol kezdődnek a kinézés, kivetés, kinevetés mozdulatai? Moldvában a falusiak megjegyzik azt az idegent, aki térdhajtás, keresztvetés nélkül megy be egy templomba. Meddig tartson az alkalmazkodás idegen környezetben anélkül, hogy a saját hagyományt valaki belülről is feladná? Más és más vallási kultúrákban más és más az égi és földi szférák közötti közvetítők szerepe, megítélése. Már születtek tanulmányok, amelyek
