Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 20. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2007)
MOHAY TAMÁS: Erdély, a vallási sokszínűség és a türelem földje
Már SZEKFŰ Gyula ilyesfajta szellemben vitatkozott MÁLYLJSZ Elemérrel a vallási türelem és a protestantizmus megítélésében, mondván, hogy hibás történeti módszer az, amely egy-egy aktushoz vagy mozgalomhoz köti a vallási türelem megjelenését. O arra a nézetre jutott, hogy az ún. óprotestantizmus nálunk is ellensége volt minden türelemnek, azaz lagymatagságnak, s egyedül az új protestantizmus tette elvévé a 18. században a felekezetek békés egymásmellettiségét. „... Úttörői a szekták voltak az anabaptistáktól a quakerekig, akik aztán a racionalizmusnak adták tovább; ez a nem reformátori protestáns elv a 16-17. században létrehozta a türelem 'gyakorlati megvalósulásának kísérleteit', míg aztán a politikai viszonyokban az államrezon és a racionalizmus támogatásával tényleg megvalósítható nem lett." ls Noha a háromkötetes Erdély története c. öszszefoglalásban a megfelelő fejezetben BARTA Gábor alig ejtett szót a tordai vallásbéke törvényről és annak jelentőségéről, s ezt többen fel is rótták neki, 19 ugyanő utóbb rövid vázlatot írt arról, hogyan látja a kérdést, s ez rövidítve bekerült az Erdély rövid története c. kötetbe. 2 " Az ő álláspontja közel áll a témáról alapos monográfiát írt Ludwig BINDERéhez, aki az erdélyi vallásbékét a rendi állam bonyolult felépítésében és a „három nemzet" autonómiájának különösen kedvező együttállásában látta gyökerezni. BARTA a részletkérdések némelyikét éppoly fontosnak látja: azt, hogy erős volt a központi fejedelmi hatalom, amelynek anyagi alapjait jelentős részben a (régi hit hívei, Izabella királyné és Martinuzzi által) szekularizált csanádi, nagyváradi és erdélyi püspökségekjavai adták; hogy a rendek és a rendeken kívüli társadalmi tömbök (mint a tiszántúli mezővárosok cívis társadalmai) erősek voltak ugyan gazdasági és részben szellemi értelemben, de valódi politikai szerephez csak a hatalomváltások rövid időszakaiban juthattak; hogy Erdély önállósága folytonos külső nagyhatalmi fenyegetettségnek volt kitéve, és fennállása első időszakában a Szapolyaiak is csak kevés őszinte hívet tudtak szerezni, mert „a magyar nemesség (Partium, Erdély, egyre megy) gondolkodásában sehogy sem tudott megbékélni fél évezredes országának feldarabolásával", 21 hogy a székelység története legsúlyosabb válságát élte át az 1560-90-es években, mert „archaikus katona-paraszti társadalmát saját belső fejlődése és a feudális környezet nyomása felbomlasztotta: megkezdődött a jobbágyra-nemesre szétválás lassú, fájdalmas folyamata", s az elégedetlenkedők mindig szívesen kerestek támaszt Erdélyen kívüli hatalmaknál, legyen az Habsburg, lengyel vagy éppen Vitéz Mihály Havasalföldje. BARTA a szász lutheránusok, a magyar reformátusok és a kolozsvári és székely unitáriusok egyensúlyának hátterében a politikai konstellációkat látja elsődlegesnek: a szászok esetében a német (szellemi) és a Habsburg (politikai) orientációt, a tiszántúli mezővárosok és reformátusok esetében a Habsburg-ellenességet, az unitáriusok esetében pedig János Zsigmond fejedelmi támogatását, illetve a székelyek egy részéről kifejeződő válságjelenségek. Fejtegetései végén viszont szinte zárójelbe teszi gondolatmenetét: „Úgy tűnik tehát, a hitújítás változatainak köze lehet a befogadók társadalmi-gazdasági lehetőségeihez. De hogy ez az összefüggés tényleg létezett-e s ha igen, hogyan érvényesült, azt bizony még - bizonyítani kellene." 22 Feladat tehát továbbra is bőven adódik, akár történész, akár történeti antropológus megközelítést is választunk. További szempontokat vet fel a szegedi (unitárius) irodalmár professzor, BALÁZS Mihály. O is világosan látja, „hogy különböző felekezetek olyan együttélését figyelhetjük meg ebben a térségben, amellyel Nyugaton nem számolhatunk." 21 Az okok rövid elősorolása után (olyan etnikai tarkaság, ami már a reformációt megelőzően különböző vallások egymás mellettiségével járt együtt, a nemességnek a nyugatinál fokozottabb társadalomszervező ereje, ami megakadályozta, hogy az uralkodók az eretnekségek ellen régebben hozott törvényeket alkalmazzák a reformáció híveire) emlékeztet, hogy a formálódó erdélyi államalakulat vezetői nem engedhették meg maguknak, hogy a vallás ügyének kiélezésével bizonytalanná tegyék helyzetüket a sokféle fenyegetettség közepette. Az erdélyi országgyűlések lényegében már a valós helyzetet kodifikálták, amikor egymás után szabad vallásgyakorlatot biztosítottak: először 1557-ben a lutheránusok számára, majd 1564-ben a reformáció helvét irányát követőknek is. Ennek következtében rendkívül sajátos egyházszervezeti helyzet jött létre: „A megszűnt katolikus püspökség helyébe két területinemzeti és nem konfesszionális alapon szervezett püspökség lépett. Ez azt jelentette, hogy a szász püspökök hatáskörébe kerültek mindazok, akik a szász városokban és azok környékén laktak, függetlenül attól, hogy lutheránusok vagy reformátusok voltak. A magyarok püspökének hatásköre is ilyen széles volt: irányítása alá kerültek a szász területeken kívül lakó lutheránusok és reformátusok egyaránt. Mindez kiegészülve a települések azon
