Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 20. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2007)

MOHAY TAMÁS: Erdély, a vallási sokszínűség és a türelem földje

Mohay Tamás ERDÉLY, A VALLÁSI SOKSZÍNŰSÉG ES TÜRELEM FÖLDJE Bevezetés Megtisztelő részt venni egy jelentős intézmény szakmai kezdeményezésében és előmozdítani annak sikerét. A felkérés valódi szakmai párbeszédre szólt. Ennek megfelelően a szerep, amit egy ilyen párbeszédben magunkra vállalhatunk, nem több és nem kevesebb annál, mint hogy szempontokat, ötleteket vessünk fel, amelyek tekintetbe vehetők a további munka során, s ez a munka egyaránt jelenthet alapkutatást, alkalmazott kutatást, tárgygyűjtést, feldolgozást és hagyományos vagy újfajta kiállítások rendezését. „Erdély, a vallási sokszínűség és türelem földje": első pillantásra világos, hogy ez tágasabb téma annál, mint amiről szabott húsz percben beszélni vagy tanulmányterjedelemben írni lehet vagy érdemes. A konferenciának viszont csaknem mindegyik felvetett témája hasonlóan tágas, s ez arra mutat, hogy mégiscsak lehet és érdemes ilyesmikről beszélni; ha nem is a kimerítő alaposságra törekedve, de a szakmai párbeszéd és a kutatások folytatásának reményében. Ami következik, az tehát néhány, megfontolásra felkínált szempont. Hangsúlyozni szeretném, hogy bármit mondok, nem áll szándékomban bárkinek egyéni vagy közösségi vallási érzelmeit, érzékenységét nemhogy sérteni, akár csak érinteni is. Kérdőjelek Történelmi tanulmányaink során a középiskolában megtanultuk, hogy Erdély a vallási sokszínűség és türelem földje. Ez az ismeret ott szerepel az érettségi témakörök között, mindenki tudja, mire kell ezzel kapcsolatban gondolni: Erdélyben négy-ötszáz éve több vallás él békésen egymás mellett, nem voltak vallásháborúk, és Európában először, 1568-ban a tordai országgyűlésen itt mondták ki törvényben a vallásbékét. Az útikönyvekben ott vannak a faluképek több templom tornyaival; román vagy gótikus stílusú református, unitárius templomok leírásaiban gyakran megemlítik, hogy a középkor melyik századában épültek, és mióta használják jelenlegi gazdáik. Ez után körülbelül fátyol borul arra, mit is jelent a vallási sokszínűség és türelem. Az erdélyi öntudatok egy részében mindenesetre, úgy látszik, elfoglalta szerves helyét a vallási sokszínűség hagyománya; csak a Kolozsvárról elszármazott esztéta POSZLER Györgyre hivatkozom, aki emlékező esszéjében mint elvesztett hagyományt emlegeti ezt, és még sokakat fel lehetne emlegetni.

1 Távol áll tőlem ezt megkérdőjelezni, de mögé nézni, valódi tartalmát közelebbről látni: érdemes lenne. Manapság, a „politikailag korrekt" beszédmód uralmának idején, nemigen illik bárkit megkérdezni, tartozik-e felekezethez, ha igen, melyikhez, s milyen mértékben érzi magát oda tartozónak. Ha ilyen kérdéseket népszámlálási biztosok vagy társadalomkutatók feltesznek, biztosítják a kérdezettet, hogy a kérdésre a válaszadás önkéntes, megtagadható, hogy a válaszoló adatai névtelenek és azonosíthatatlanok maradnak, továbbá hogy a válaszok alapján az adatok csak számok lesznek egy táblázatban, amelyet majd okos elemzéseknek vetnek alá (szigorú matematikai-statisztikai módszerekkel, vagy korrekt kvalitatív, névtelenségbe burkolózó antropológiai elemzések során). Ezzel párhuzamosan látjuk megélénkülni a legkülönfélébb vallási közösségek életét, láthatunk egyfajta vallási reneszánszot, valamint ugyancsak láthatjuk megélénkülni a vallás kutatását nemcsak a néprajzban, hanem a szociológiában, a vallásetnológiában, a vallástudományban, el egészen a vallásfilozófiáig. Vagy akár a statisztikáig: manapság a számlálóbiztosok több évtizedes kihagyás után újra megkérdezik a felekezeti hovatartozást és a statisztikai kiadványokban ott vannak ezek az adatsorok is. Egy korrekt társadalmi képhez, társadalomtudományos térképhez nélkülözhetetlenül hozzátartoznak az ide vágó ismeretek. Ha tovább megyünk, látunk a hétköznapokban, a politikában és a médiában számos jelet, amelyek arra mutatnak,