Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)

A KISALFÖLDI LAKÓHÁZ TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSE

Dél-Komárom felé egyaránt kapcsolódott, mint ezt korábban említettük. E terület részletes feldolgozását nem végezhettük el eddig. A kutatásra buzdító, kiindulásul szolgáló, előzetes adatok alapján azonban máris biztonsággal kapcsolhatjuk Fejér megye népi lakóházait a középmagyar, vagy alföldi lakóháztípushoz. Jelek szerint a tetőszerkezet, tetőfedés, falszerkezetek további vizsgálata is újabb, alapos összekötő kapocsul szolgáló jelenségek megismeréséhez fog vezetni bennünket. Kétségtelen, hogy a kisalföldi és a nagyalföldi lakóház kultúra területileg is szorosan kapcsolódott egymáshoz. Nyilvánvalóak a két terület közös történeti gyökerei. Ez a közös alap a 10-13. században, a belsőkemencés veremlakások idején is megvolt (Répcevis, Esztergom, Visegrád). A Kisalföldről ismert kályhaszem leletek pedig a késő középkor kályhás lakóházairól vallottak, az e területről ismert recens formák és a nagyalföldi ásatások tüzelőszerkezetei rendkívül közel álltak egymáshoz. Az azonosságoknak olyan részletekig menő zárt sora áll előttünk mind szerkezeti, mind formai vonatkozásokban, hogy feltétlenül egységes típushoz tartozónak kell nyilvánítanunk mindkét nagytáj lakóházait. A meglévő különbségek elsősorban a történeti fejlődés fáziskülönbségeivel magyarázhatók, hiszen például a Nagyalföldön a 19. század elején még voltak szemeskályhák, az azonos fejlődésű Tolna megyében pedig még a néprajzi kutatók is készíthettek szemeskályháról felvételt és rajzot.

132 A nagyalföldi kieresztett konyhai kemencék ma már csak a tanyák között, vagy a fejlődésben visszamaradottabb vidékek településeiben őrződtek meg (például Ónod belső magjában). A Kisalföld és a Nagyalföld lakóháztípusa egyező történeti gyökerű: azonos alapokból, azonos körülmények között hasonló formák fejlődtek. A meglévő különbségek, amelyek a fejlődés tájilag differenciáltabb fáziseltéréseivel nem lennének magyarázhatók, nem szerkezeti, hanem formai jellegűek. Példa erre a kályhát felváltó kívülfűtős sárkemence, amely a nagyalföldi változatban boglya alakú, a komáromi változatban pedig koporsó alakú, azonos történeti stádiumban, azonos funkcióban, azonos anyaggal, szerkezettel alakultak ki, csupán részletformájuk különbözött. Éppen ezért hisszük, hogy azonos típusról kell beszélnünk, legfeljebb az azonos típuson belül táji variánst, változatot állapíthatunk meg. Világosan látnunk kell, hogy a BÁTKY Zsigmond által középmagyar, vagy alföldi háznak nevezett típus elterjedési területe magában foglalta a korábbi kutatások szerint is Bács, Bodrog, Pest, Szerem, Csongrád, Csanád, Békés, Temes, Szolnok, Szabolcs, Borsod, Heves történeti vármegyéket, és a hozzájuk zárt egyéb territóriumokat, Fejér, Komárom, Győr, Mosón, Sopron, Pozsony, Nyitra, Bars, Esztergom megyék alföldi jellegű területeivel együtt. E területen a jelzett háztípus a középkor óta azonos módon, összefüggő övezetet alkotva fejlődött. Az általunk vizsgált nyugati terület lakóháza tehát nem új háztípust képviselt, hanem szerves része - legfeljebb alváltozata - volt a középmagyar vagy alföldi lakóháztípusnak. Nevezhetjük nyugati, vagy kisalföldi változatnak a keleti, vagy nagyalföldi változattal szemben. Látnunk kell, hogy az ország nyugati kapujától déli kijáratáig a középkor óta összefüggő területet alkotott a kívülről futos kályhás-kemencés lakóház, ezen a területen belül a paraszti lakosság teljes egészében évszázadok óta folyamatosan e lakóházat lakta. Mind a hazai, mind a szomszédnépi viszonylatban figyelemre méltó eredménye volt ez a középkori polgárosulásnak. Sajátos helyet biztosít e tény az európai házfejlődésen belül a magyar parasztság lakóházának, hiszen a közép-európai kívülfűtős, kályhás tüzelőszerkezetet a kelet-európai lakóház keretei között a jobbágy lakosság széles rétegeinek biztosította. E technikai vívmány értékét, jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, hogy a nyugati háztípus és az északi terület primitívebb tüzelőszerkezetei, lakóház szerkezeti sajátságai csak a 19. századi fellendülés során kezdtek visszaszorulni, s e folyamat a századfordulóig a középkor végén az alföldi területeken már általánossá vált szerkezetek és formák dinamikus, gyors terjedéséből állott. Mielőtt vizsgálódásaink menetét tovább folytatnánk, meg kell próbálnunk arra felelni, mi tette lehetővé a Duna és Tisza körzetében a középkorvégi kályhás lakóház elterjedését, s miért nem vált általánossá az északi-középhegységi régiókban. E problémát egyelőre csak a hipotézis felvázolásával közelíthetjük meg. Kétségtelen, hogy a kései középkorban lezajlott gazdasági, társadalmi fejlődés eredményeként alakult ki az alföldi polgárosult lakóházkultúra. Kiindulásul utalnunk kell arra, hogy a középmagyar, vagy alföldi háztípus elterjedési