Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)

A KISALFÖLDI LAKÓHÁZ TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSE

területe a történeti Magyarország legfejlettebb régiója. A hazai fejlődésen belül betöltött progresszív szerepét a huszitizmus és a reformáció helyi bázisai jelzik. Politikai mozgalmait a Dózsa-féle parasztháború jellemzi, amelynek egyik fészke Győr körül alakult ki, a fő törzse pedig Buda és Temesvár között tevékenykedett, mutatva a társadalmi mozgalom területi alapjait. A társadalmi fejlődés hátterében a gyorsan fejlődő gabonatermelés állhatott, ami a középkori viszonyokhoz képest intenzívebb agrártechnikai eljárások alkalmazásával járt: a kasza használatának gyors terjedése, a gabonaneműek - vagy azok egy részének - kötetlen, szénaszerű betakarítása, ami együtt járt a nyomtatásos szemnyeréssel. A sajátos táji fejlődésben a gabonatermelés mellett egyre növekvő szerepe volt az állattenyésztésnek. A helyileg kitenyésztett tájfajtákkal bekapcsolódott területünk Európa húspiacába. A 14. századtól egyre növekvő tételeket szállítottak olasz, délnémet és cseh városokba. A 16. századtól kezdve, a török hódoltság alatt, a vágóállat marad az egyetlen, korlátlanul tenyészthető és értékesíthető árucikke hazánknak az európai piacon. Mindez a jobbágyháztartásokat fokozódó mértékben a piacra termelésre, árutermelésre ösztönözte. A jobbágygazdaság keretei között fokozódó méretekben kapott szerepet a pénz, ami az értékesítés, értékfelhalmozás, állami és földesúri terhek kiegyenlítésének egyaránt fontos eszközévé vált. Hazánk, mint kedvező éghajlatú ország, egyes vidékein európai viszonylatban is értékes szőlőkkel rendelkezett. A bor révén a jobbágylakosság, de különösen annak kiemelkedő, polgárosuló elemei jelentős lépéseket tettek a monokultúrás termesztés felé. A borral, mint piacra szállítható, exportképes cikkel szintén a pénzgazdálkodást erősítették. E folyamatok a középkori falu „urbanizálódásához" vezetettek. A jelentősebb piachelyek a mezővárosi fejlődés útjára léptek, magukhoz vonzották vidékük jómódú parasztjait és nincstelen szegényeit. A középkori államhatalom ezt az urbanizációt sokáig érdekében állónak tekintette: királyaink új városjogok, kiváltságok adományozásával, régi jogok kiszélesítésével igyekeztek támogatni. Ennek következtében egyesek a „civitas" rangjára emelkedtek (például Szeged). Különösen a nagyobb városok környezetében, a városba költözések következtében lassú pusztásodás indult meg (például Kecskemét vidéke). Nem nehéz belátni, hogy e polgárosuló parasztrétegek mind anyagilag, mind szellemileg a kor átlagviszonyaihoz képest egyre előnyösebb és egyre függetlenebb helyzetbe kerültek. Mind az életmódjukban, mind az életkörülményeikben, mind ízlésükben - a feudális viszonyok korlátjai között -, megközelíthették a korszak városi polgárságának, vidéki kisnemeseinek a szintjét. így a polgárosuló, urbanizálódó, jómódú parasztréteg átvehette a fejlettebb lakáskultúra fontos elemeit, köztük a kívülről fűtött szemes, tálas cserépkályhát, a többhelyiséges lakóházat stb. Az intenzív kereskedelmi kapcsolatok révén - más import fazekas árukkal egyetemben -, eljuthatott hazánk területére a kályhacsempe is, oly mennyiségben, hogy a hazai termelés megindulás előtt már népszükségleti cikké válhatott. De éppen a belső piac kereslete révén - amit fokozott a kolostorok, udvarházak korábban bevezetett kályhás fűtési igénye is, korán kialakulhatott a hazai gyártás, aminek kiteljesedését a nagy, késő gótikus, korai reneszánsz építkezések műhelytapasztalatai más oldalról is megalapoztak. Ily módon érthetővé válhat a kályhás fűtésű szoba gyors beépülése Magyarországon a kelet-európai lakóháztípusba. Sőt, nem zárható ki, hogy hazánk alföldi jellegű területein, a tőlünk nyugatra eső osztrák, morva, cseh parasztházakat kevéssel megelőzve, a paraszti lakóház jellemző elemévé váljon a kívülfűtős tüzelőszerkezet, ahogyan azt már BATKY Zsigmond is feltételezte.

133 Kutatásunk sajnos még az 1960-as évek végén sem nyúlhatott nagyobb biztonsággal e kérdések megoldásához, mint három-négy évtizeddel azelőtt, mivel a szempontunkból oly fontos szomszédos osztrák, morva területről nem álltak rendelkezésre még a mienkhez hasonló pontosságú archeológiai, történeti néprajzi feltárások sem. Az átvétel, elterjedés nyilván nem valaminő nyugat-keleti irányú, Duna-völgyi „kultúrlejtő" mentén zajlott le. A kályha használata a királyi udvarban, egyházfejedelmek udvartartásában vert először gyökeret, kedveltté vált a nemesi udvarházakban, majd a városi polgárság lakásán. A 14. század végétől, ezek után az állomások után került használatba a mezővárosok parasztpolgárainál, majd az alföldi típusterületen a 15. századra jellemző lett falvainkban is. Miután az itt vázolt hipotetikus elképzelések nem közvetlenül a Kisalföld lakóházkultúráját érintik, hanem az egész közép-magyar háztí-