Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)

ÉPÜLETSZERKEZETI ELEMEK

kezett - alapos elemző vizsgálatuk e szempontból is fontos lenne. Történeti mélységükre már VISKI Károly utalt a Magyarság Néprajzában megjelentetett díszítőművészeti tanulmányában"

8 (297. kép). Morfológiai összefoglalás A fentebb bemutatott, részleteiben elemzett lakóháztípusra vonatkozó megállapításainkat a további tárgyalásmenet kedvéért össze kell foglalnunk: A kisalföldi lakóház - a jelzett Sopron megyei kivételt nem számítva -, konyhai bejáratú szoba-konyha (pitvar, kéményalja) alaprajzi egységből állott. Az előbbi szoba-konyha egységhez kamra vagy második szoba is csatlakozhatott, szintén a konyhai közös bejáratra felfűzve. Ez az alapegység családszervezeti, gazdasági okokból egy födél alá építve többször megismétlődhetett. Hozzájuk ugyancsak egy fedél alatt, általában azonos szélességben az építtetők, használók tényleges igényeinek megfelelő számú kamra, istálló, pajta csatlakozhatott. Gyakoriak voltak a telek hosszanti vonalát követő épületekre merőlegesen épített keresztszárnyak, melyekben további lakószobákat, esetleg konyhákat helyeztek el. Sajátos, hogy az ilyen lakóházak az utca felől olyan elhelyezésű ajtóval voltak ellátva, amelyen át az utcáról közvetlenül a keresztszárnyba lehetett belépni - ahova egyébként az udvarról is nyílott ajtó. A lakóhelyiségek kívülről fűtött kályhákkal voltak felszerelve. A konyhákban az oldalfalak mentén álló padkákon volt a főzést szolgáló nyílt tűzhely, a sarokba épített katlannal együtt. A kenyérsütés céljára a konyha hátsó falán kívülre, a szomszéd telekre kiugró kerek kemencéket építettek. Komárom megyében a szobákat koporsó alakú, nagyméretű, kívülről fűtött sárkemencékkel melegítették. Egyben ezek voltak a sütőkemencék is, ezen a területen a szomszéd felé kiugró konyhai kemencék természetesen hiányoztak. A lakóházak kéményes füsttelenítésűek, még a 20. század derekán is rendkívül gyakoriak voltak a szabadkémények, és ezek között is a tapasztott sövény-, valamint a deszkakémények. A lakóházak falazatának anyaga döntően a föld volt a 20. század derekáig is. A sárfal, vert fal általános használata mellett voltak nyomai a csömpölyeges sárfalnak és a nyerstéglának, egyes kisebb körzetekben pedig a vályognak. Az égetett tégla jelentősége fokozatosan növekedett napjainkig. A földfalak miatt szinte természetes, de a sövény- és nádfal alkalmazásánál elkerülhetetlenek a falbeli tartóvázas szerkezetek. A korábban előforduló talpgerendás szerkezeten kívül a talajra állított faoszlopos szerkezetek általánossá váltak, még ma is sokfelé lehetett látni példányaikat. Sajátos, tájilag jellemző díszítőelemként is jelentkeztek a falbeli tartóoszlopot és a tetőszék ollópadját öszszekötő támasztókötések. A falakban lévő tartószerkezetek viselték a tetőszék teljes terhét. A sárfalak elsősorban térelhatároló, hőszigetelő funkciót töltöttek be, teherviselő szerepük másodlagos volt. A tetőzet szerkezete a legújabb építkezések megindulásáig kivétel nélkül egyszelemenes volt. Gyűjtéseink idején még számos esetben találtunk hajdan általános, ágasfás-szelemenes tetőszéket, de ma az ollóágasos tető mondható jellemzőnek. A terület győri, mosoni, soproni, pozsonyi részén a vendégszelemen is általános volt. Szarufás, állószékes tető csak a 19. század végétől fordult elő, az 1950-es évekig jelentőségük csak mérsékelten növekedett. A központi fekvésű területeken kivétel nélkül nádazott tetőhéjazatot készítettek. Peremterületeken zsúpfedés volt szokásos. Az árvízmentesítés, vízrendezés során a nádtermő terület csökkent, így egyes körzetekben a zsúp jelentősége másodlagosan növekedett. 1945-ig a nád jelentősége vitathatatlanul nagy volt, majd a cseréptetők száma különféle, fent ismertetett okokból növekedett. Mindkét anyag, gyűjtésünk idején még meglehetősen elterjedt volt. A Kisalföld területén sajátos nádazási technikát alkalmaztak. A tetőzeten nem volt keresztlécezés, hanem nádszőnyeget, „lészát" terítettek a födélfákra. Erre verték fel a merőleges szálirányú héjat. A tetőhéjazat e sajátossága miatt speciális megoldással kellett biztosítani az oromzat széldeszkáinak rögzítését is. Korábban gyakoriak voltak a kontyolt tetők, ami esetlegesen a lakóház mindkét végén színekkel járt együtt. Az utcai homlokzatokon általánossá vált az oromfalas homlokzat, a lakóházak hátsó, udvari végén azonban még gyakorta megmaradt a kontyolt tető. Az oromzat készült nádból, sövényből, deszkából, sárfalból és téglafalból. A mindinkább eltűnő nád és sövény oromzat mellett általánosnak a deszkaoromzatot találtuk, sajátos, vidékünkre jellemző torombakötéses széldeszkázattal,