Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)

ÉPÜLETSZERKEZETI ELEMEK

azzal azonos tömegű kis gödröt mélyítettek a kemencéből kihúzott hamu számára.) A kemence boltozata ennél a típusnál is téglából készült. A fent ismertetett, falon túlnyúló változatoknál kissé elnyújtottabb, keskenyebb formában épült. A kemenceboltozatot felfelé egy kissé befelé dőlő, vagy függőleges falazat vette körül, ennek belsejét betöltötték, tetejét letapasztották. Rajta képezték ki a főzés helyét, a katlant. Ez valamelyik oldal felé fordított U-alakú, arasznyi szélességű, 15-30 cm magasságú sárpadka volt (245. kép). Nyitott oldalán rakták a tüzet, tetején álltak a fazekak, lábasok: áthidalták a katlan belső szabad terét, amiben a parázs izzott. Ahol több háztartás használta a konyhát, ott több katlan készült. Szil községben 1965-ben fényképeztem kétkatlanos kemencét. A kemence tetejének középtengelyében elöl és esetleg hátul füstlyuk volt, ami a kemence légcseréjét segítette. A rakott takaréktűzhelyek divatba jöttével a kemence valamelyik oldalához építették azokat. Míg a kieresztett kemencéjű házak konyhájában a takaréktűzhelyek a konyha hátsó falához csatlakoztak és a kemence tengelyére merőlegesen épültek, addig itt - sokszor a kemence hőszigetelő tömegébe is beleépítve hosszanti oldalukkal a kemencéhez simultak: mindig párhuzamos tengelyűek voltak. Ezek a takaréktűzhelyek a tűzhely hátsó oldalán emelt beépített sütővel készültek. A konyha közepére épített kemencék kb. 100-120 centiméter magasak voltak. Ha valamilyen okból magasabbra építették volna azokat, a katlan kényelmesebb használata érdekében kis lépcsőt emeltek melléjük. Eredetileg ezeknél is sártévőt alkalmaztak a kemence szájának lezárására, de a 20. század elejétől itt is elterjedtek a fémlemezből készült tévők és a fogantyús, sarokvasas ajtók. Vizsgálataink idején sok konyhaközépen felépített kemence fenntartásáról még gondoskodtak. Kenyérsütésre már nem használták azokat, de a tetejükre rakott katlanokon vizet még melegítettek akkor is, ha voltak mellettük beépített, vagy hordozható takaréktűzhelyek. Belsejükben ugyanúgy kacatraktár alakul ki, mint az előző típusnál. Mindkét ismertetett tüzelőtípus a szegényebb rétegek és a kisebb birtokú parasztgazdák lakóházaiban maradt meg. A konyhai berendezéseket késeibb kezdték el átalakítani, mint a lakószobák tüzelőberendezéseit. A konyhák tüzelői különösen a középre épített kemencéjű területeken csak akkor változtak, amikor a kéményt átépítették, a konyhát lepadlásolták: kialakították az úgynevezett „melegkonyhát". Ez a folyamat a nagygazdáknál a század elején megkezdődött, s a két világháború között a középparasztság köreiben is általánossá vált. Ekkor készültek az alaprajzi fejezetben leírt, sütőkemencéből, füstölőből, takaréktűzhelyből álló komplex egységek (246. kép). A Szigetközben és a Csallóközben - a néprajzi irodalomból is ismert módon -, a falun kívülre telepítették a sütőkemencéket.

106 Erről, mint táji jellegzetességről, láthatunk rajzot és olvashatunk leírást a Vasárnapi Újság 1854. évi egyik számában.

107 E területeken ennek már csak emlékezeti nyomára akadtunk. Kisbodakon dűlőnévvé vált a helyük: „Kemencék felé" (247. kép). A településen kívül felépített sütőkemencék csoportja 18. századi, vagy 19. század eleji, szűk területre érvényes, helyi fejlődés sajátos eredménye lehetett, s a jelenséget téves lenne a Kisalföld egészére jellemzőnek tartanunk. Történeti mélységükben a konyhai kiugró kemencék önmagukban is figyelemreméltó elemei a kisalföldi háznak, elterjedtségük pedig összehasonlíthatatlanul szélesebb körű. Említettük már, hogy a melegkonyhák kialakítása után, de még a pékkenyér fogyasztásának általánossá válása előtti rövid időszakban szokás volt udvari, szabadon álló kemencéket építeni. Ezek egyszerű, a helyi hagyományoknak megfelelő, padkán álló, boltozott téglakemencék voltak, esetleg felfalazott oldalakkal, szigeteléssel. Tetejükön kis nyeregtető volt, hogy az időjárás ellen védve legyenek. Homlokoldalukon alacsony kéményeket falaztak. Az udvaron, néha a pajta mögötti gyümölcsös kertben állottak. A forgalomtól elzárt területeken, az 1954-es árvíz után is rendszeresen építettek ilyeneket. 1958 novemberében, Cikolaszigeten magam is láttam az új kemence készítését. Úgy tűnik, különösen a Szigetközben divatoztak. A nagytájon szórványosan fordultak elő szabadon álló sütőházak, nyári konyhák. A lakóházból kitelepített szabadkéményes „hidegkonyhák" voltak, kicsinyített méretben, de teljesen azonos rendszerű és nagyságú kiugró kemencékkel. Egyfelől a korszerűbb lakásbelső kialakítását segítették, másfelől a régi ételkészítés feltételeit biztosították az új házhoz párlépésnyi