Cseri Miklós, Füzes Endre (szerk.): Ház és ember, A Szabadtéri Néprajzi Múzeum évkönyve 19. (A Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a Győr-Moson-Sopron Megyei Múzeumok Igazgatósága közös kiadványa, Szentendre, Győr, 2006)

ÉPÜLETSZERKEZETI ELEMEK

távolságban. Úgy kell ezekre tekintenünk, mint a paraszti kultúra fejlődésének sajátos, belső indítású produktumaira (248-249. kép). Füstelvezetés A kisalföldi lakóház a paraszti emlékezettel átfogható időben kéménnyel volt füsttelenítve. A legprimitívebb és legrégibb házakban is mindenütt kéményt használtak. Egyes házaknál azonban voltak olyan nyomok, amelyek alapján fel kellett tételezni, hogy 100-120 éve még voltak „vakkéményes" épületek. Győr megye déli sávjában - például Gyomorén -, állt néhány olyan ház, amelynek tetőgerendáit, héjazatuk belső felületét vastag korom- és szurokréteg vonta be. Az ilyen házak tulajdonosai nem tudták a jelenség okát adni. (Ha rákérdezéssel, vagy körülírással szóba hoztuk a füstöskonyhás házakat, esetleg elterjedésükről érdeklődtünk, mindig Veszprém, Vas, Zala megyére vonatkozó ismereteiket mondták el, amelyekre katonai szolgálat, vagy vásározás közben tettek szert. A kémény nélküli, füstös konyhás házak e területen való egykori létét a leghatározottabban tagadták.) A tetőszékre lerakódott, szokatlanul vastag koromréteg oka minden bizonnyal az lehetett, hogy négy-öt emberöltővel korábban, területükön viszonylag sok „vakkémény" volt. E vakkémények füstje kormozhatta be a tetőszékeket, s még ma is maradhatott hírmondója az emlékezetből már kiesett szerkezetnek. Feltételezésünket támogathatják azok az adatok, amelyeket BATKY Zsigmond a II. József-kori katonai térképek mellett rendszeresen készített leírásokból kielemzett. E forrásra hivatkozva hozott adatokat a füstöskonyha 18. századi előfordulására, többek között Győr és Sopron megye területéről."

18 A kémények korai meglétét sejteti viszont az a tény, hogy Komárom városában mint azt a 18. század során kiadott tűzrendészeti előírások tanúsítják -, a szegény lakosság körében is elterjedtek voltak a kémények,

109 Mosón megyéből pedig 1739-ből ismerünk uradalmi kéményseprési szabályzatot."" Kutatásaink idején még nagyon jelentős számban találtam szabadkéményes házakat. 1945-1950-ig csak új házak építésénél volt általánosnak mondható a zárt sípkémény. A felszabadulás előtti lakóház átalakítások, felújítások során szinte kivétel nélkül csak az iparos és nagygazda családok építettek házaikba zárt kéményt. A szobák kályhafűtésének megszüntetése, a hagyományos kenyérsütő kemence lebontása után is sok helyütt csak a kémény beboltozásával igyekeztek korszerűsíteni a konyhát, érintetlenül hagyva a kémény konstrukcióját. Sípkémény 1880-1890 előtt paraszti használatra nem épült. A szabadkémény csak az utóbbi esztendőkben kezd a szegénység, maradiság szimbólumává válni, hiszen az ötvenes években még számos, régi házát lakó gazdacsaládnál szabadkéményes konyha volt. A szabadkéményeknek két csoportja ismert és általános: falazottak és sövényfonásosak. A sövényfonásos látszik korábbinak. Kétféle sövényfonásos kéményt ismerünk. Az egyiket külön váz nélkül, kasszerűen fonták, a másikat karóvázzal készítették. A váz közé dolgozták be a sövényt. A kasszerűen fonottak kerek keresztmetszetű nyílással törték át a tetősíkot, sokszor füstfogóik is a kémény testéből voltak fonva. Az ilyen kémények rúdfa keretbe fúrt, vastagabb vesszők köré font, vékonyabb sövényből készültek. Homlok oldaluk függőleges, hátsó, tetőhéjazat felőli oldaluk kifelé domborodó volt, majd homorúvá váltan keskenyedtek a kémény felső széléig. A kémény hátsó oldala a tetősíkon kívül is ferde, a felső peremig szűkülő volt. A kémény alsó öblös része és a szűkülő felső rész határán két vastagabb rudat volt szokás beépíteni, hogy a kéményben fel lehessen akasztani a füstölésre szánt húst. A kémény szája napjainkban gyakran teljesen szabad, nyitott. Különösen sok csallóközi fénykép bizonyítja, hogy sok kéményt saját anyagából való, font füstfogó boltozta be, és csak két oldalt volt egy-egy ferde metszésű füstnyílás (250-252. kép). Leggyakoribb lezárásnak a közelmúltig a kémény nyílásának lécvázas, deszka nyeregtetői mondhatók. Ezeken a deszkák száliránnyal vízszintesen feküdtek, az alsó deszka felső peremére kis takarással a következő deszka alsó pereme ráfeküdt, így a cserép- vagy zsindelyfedéshez hasonló takarás alakult ki. Az ilyen tetők védték a kémény belső, vastag tapasztását a beázás ellen, amivel nagymértékben csökkenthették a sövénykémények tűzveszélyességét. A vízvető tetőcskéket vagy négy, a kémény pereméből kiálló, a tetőcskék négy sarkához illesztett karó tartotta, vagy középtengelyben a gerinc alá nyúló karó, amihez keresztben egyegy vízszintes léc csatlakozott. Ezek végeire támasztották a tetőcske sarkait (253. kép). Az utóbbi évtizedekben bádogból hajlított dom-